Bevallom az első hetek igen nehezen teltek. Sári becsületére legyen mondva, nem csak, hogy nem árult be a Főnökségnek, de megpróbált vigasztalni is engem. Néném ugyanis a hazaszökésem után alaposan megbüntetett. Eltiltott minden szórakozástól. Eleinte szenvedtem ettől, de mire letelt a hónap Sárival szép lassan cinkostársak lettünk, és összefogásunk eredményeként a Kégler divatszalonba „beköltözött” a móka és a kacagás... Néha még Irén asszony sem értette, mi ütött belénk, de mint afféle megértő felnőtt, szemet hunyt féktelenségeink felett.
Természetesen, ahogy múlt az idő, egyre több és több kuncsaftot ismertem meg. Leginkább színésznők és jómódú polgárasszonyok jártak hozzánk. Köztük volt, Pataki Lili is, aki mindnyájunknak külön gondot okozott. Házsártossága nem ismert határokat. Talán ez is oka volt, annak, hogy egy nevetséges, és jól utánozható külön karakter volt.
Bánatomra egy napon, „parancsba” kaptam, Pataki Lili művésznő ruhájának házhozszállítását. Őszintén bevallom, nem túlzottan örültem a vele való találkozásnak. Nem kedveltem igazán, sem a stílusát, sem a hanghordozását, amely néha olyan élesen bántó tudott lenni, hogy szinte belevágott az ember agyába és főleg akkor, ha elégedetlen volt a felpróbált holmival.
- Muszáj? - néztem esdekelve a Főnökségre, aki két öltés között, csak fejcsóválva ingatta a fejét.
- Nem mehetne más? - folytattam... és akkor Sári... "Neem én nem megyek! Még elő kell készítenem ezt a válltömést! És... amúgy meg olyan muris a művésznő, menj csak te!" - nevette el magát és egy pillanat alatt a tükör elé penderült. Pózolni kezdett. Már tudtam mi következik... sipító hangon megszólalt. "Irénke ez nem jó! Ez a ruha obszájd..."
- Jaj lányok! - nevette el magát a Főnökség. De akkor már késő volt. Megint belénk bújt a kisördög.
- Itt cuppfos! Ott cuppfos! Hátul is cuppfos! - húzogattam a nem létező estélyit magamon, aztán kitört a nevetés. Sárival cinkosan összenéztünk. Ő bólintott és én folytattam.
- De, kedves művésznő! Az ön alakján ez a ruha tökéletes, az anyag esése... - kezdtem utánozni Irén asszonyt, aki mosolyogva figyelte "művészi előadásunkat".
- Neem... ez nem jó! Hát nem látja, hogy tényleg cuppfos? Meg itt is, hogy néz ki ez? - vágott közbe Sári vihogva... aztán elszabadult a pokol...
- Na ja! Olyan alakra! Azt hiszi, olyan vékony, mint a Karádi! - nevetett most már Irén asszony is, de aztán... csak kibökte...
- Na Zsófikám, ezt azért, nem úszod meg! Indulás!
A művésznő a III. kerületben a Királyok útján bérelt lakást. Oda kellett személyesen kiszállítani a báli ruhát. Emlékszem, már jócskán a télben jártunk, úgy november vége lehetett. Igyekeztem, hogy a korai sötétség elől még világosban visszaérjek. Nem szerettem szürkület után mászkálni. Féltem a szemtelenkedő férfiaktól, akik, akkor már észrevették, hogy nem egyszerűen csak nagykamasz vagyok, hanem külső jegyeimben végleg felnőtt nő lettem. S bár ezzel sokat nem foglalkoztam, mégis kezdtem agyilag felfogni, hogy utánam is forgolódnak a férfiak. Néha, még Sári is megjegyezte: "Ejha! De szép vagy ma!" Akkor még azt sem fogtam fel, hogy Pálosi úr, miért kér tőlem egyre több szívességet és azt sem, hogy a szomszédban lakó Dános Iván - az Angol - Magyar Bank igazgatója - miért néz olyan hosszan utánam, ha elmegyek az ablakuk előtt. És... Eszti néni a felesége, miért nyom ilyenkor fricskát az orrára. Agyamban még csak egy éretlen kamaszlány voltam. Tudatlan, minden olyan dologban, amit már akkor is, nő-férfi kapcsolatnak hívtak. Nem is gondolkodtam ilyesmin. Anyám és néném hatására, akkor még csak az foglalkoztatott, hogy egyszer majd önálló és jól kereső nő leszek. Persze, majd lesz férjem, és lesznek gyerekeim, de, hogy miként, arról akkor, még halvány elképzelésem sem volt.
Mire a Királyok útjára értem, apró hópihék hulltak az égből. Féltve magamhoz szorítottam a gondosan becsomagolt ruhát. Akkor, persze, még nem sejtettem, hogy a hacukát Pataki művésznő lakásán eléri a vég. Ugyan számítottam egy próba utáni puffogásra, sipításra, kellemetlen megjegyzésekre, de arra, amibe csöppentem, egyáltalán nem. A színésznő a harmadikon lakott. Becsengettem. Hiába.
- Nincs itthon. - mérgelődtem, hogy hiába másztam meg három emeletet. Aztán újra csengettem. Hiába...
- Senki. - kezdtem volna újra morgolódni, hogy nem elég a magas lépcsők megmászása, még potyán is áztattam magam ebben az ócska időben, de hirtelen észrevettem, hogy nyitva van az ajtó, és mintha hangokat is hallottam volna. Bátortalanul, beléptem a lakásba. Körülnéztem. - "itt sincs senki"... aztán furcsa dolgok történtek...
- Jajj óh! Péter! Óh! Mééég! - hallatszott a művésznő ziháló, negédes hangján a hálószoba felől. Odalopakodtam és kíváncsian belestem. Életemben nem láttam még olyat! Azt hiszem, akkor landolt a báli ruha a földre... észre sem vettem mikor tapostam össze. Csak arra emlékszem, hogy bevágtam az ajtót, és mint egy űzött vad, ijedtemben a Kégler divatszalonig "futottam".
- Főnökség! Főnökség! - estem be az ajtón ijedten. - Egy férfi bántja a művésznőt! Az meg kiabál, hogy Óhhh, meg ehhh Péter! És azt hiszem, verte, mert birkóztak az ágyban! És... a ruha... Főnökség hát azt meg eldobtam! - hadartam szinte egy szuszra. És akkor Irén asszony először pukkadozni kezdett, majd olyan hahotába fogott, hogy szinte beleremegett az ablak.
- Csacsi lány! Semmi baj! - simogatott meg nevetve. Még akart valamit mondani, de abban a pillanatban megszólalt a telefon. Lili művésznő volt a vonalban.
- Irénke? Mondja meg a lánynak, hogy máskor ne leselkedjen, hanem legközelebb csengessen be, és fel vagyok háborodva! Ilyen gyűrött ruhát még életemben nem láttam... mint egy rongy... és nem elég, hogy vasaltatni kell, még két helyen cuppfos is! - kiabálta a készülékbe.
Utolsó kommentek