Attól a naptól fogva, hogy Eszti néni eligazította Pálosit, az a gazfickó került engem, mint a kolerát. A történtekről mélyen hallgatott mindenki. Még anyámnak sem meséltem, csak apró részigazságot... a kabátról ugyanis számot kellett adnom.
- Aztán, illendően megköszönted? - nézett rám a dunna mögül "göthösen". Anya ugyanis beteg volt. Vékonytalpú bakancsa a hidegben nem védte meg eléggé, ezért alaposan megfázott. Láztól csillogó szemében ott bujkált az öröm...
- Legalább, nem kell erre költenünk, és... rád is fért! - mosolygott erőtlenül, aztán lehanyatlott a párnára, de még hozzátette: "Jól áll, nagyon csinos vagy!".
- Akkor jó! - mosolyogtam felé és elhatároztam, ha törik, ha szakad, valahogy összegyűjtök neki egy téli cipőre valót. - Jó meleg, bolyhos, bundás bakancsot veszek... - fantáziáltam és már el is képzeltem, beszélek a Főnökséggel. Talán sikerül tőle valamiféle külön munkával egy bakancsra valót keresni. Így esett egy napon, hogy előadtam a kívánságomat.
- Főnökség... - kezdtem akadozva... de aztán belevágtam a mondandómba - Édesanyámnak cipőt kell vennem. Nem volna valamilyen külön munka? Mosás, vagy ilyesmi, esetleg szénhordás, konyhai takarítás, vagy más, amiért néhány pengőt kereshetnék a tanuló idő után?
- Hááát... - nézett rám. - Esetleg találhatunk megoldást másképp is. - felelte titokzatosan és húzni kezdett.
- Mit? - néztem értetlenül, de ő nem szólt többet, hanem egyenesen az előszobai cipős szekrényhez vezetett.
- Mekkora a lába anyádnak?
- De. Főnökség! Én... nem azért. - sütöttem le a szememet szégyenemben, de aztán mégis kinyögtem.
- Ne hisztizz itt nekem! Pont jó a méret.
Utolsó kommentek