- Istenkém! Végre ipari tanuló lesz a lányunk! – mondogatta anyám időnként elégedetten, amire néném sűrű bólogatások közepette és mi tagadás, de olvadozva rám nézett. Nem emlékszem, már, hogy miként reagáltam le a dolgot, csak azt tudtam, hálásnak kell lennem Boriskának a szomszédban, aki szabász volt. Ő intézte ugyanis, a helyet… mármint a szalont, ahol majd, mint ipari tanuló a gyakorlatban is megtanulhatom a szakma minden csínját-bínját. A hely pedig nem volt más, mint a „Kégler Divatszalon”.
A gyakorlati oktatás mellett elméleti képzésre is beírattak. Így lettem az Iskola utcai ipari iskola elsőosztályos tanulója. Összesen heti három alkalommal.
Mire tanuló lettem, a nőipariskoláknak már hagyományuk volt. Egyszer azt olvastam, hogy a legelsőt 1873-ban alapította a Nőiparegylet, Ipartanoda néven. 1920-ig nevezték így. Céljuk a különböző női kézimunkákban való rendszeres képzés volt. A tanulmányi idő a választott szakmától függően egy vagy két évig tartott. Az oktatást túlnyomórészt gyakorlat tette ki. A végbizonyítvány nem volt más, mint az adott iparágban a tanuló munkakönyve, ami egyéves gyakorlat után, iparigazolvány kiváltására jogosította az illetőt.
Szóval, így kerültem Kégler Irénhez ipari tanulónak, akinek a varró szalonja a Nyugati pályaudvartól alig néhány percnyi sétára a Zsitvay Leo (ma Bihari út) utcában volt. Ide ingáztam a Kútvölgyi útról, nap mint nap, leginkább gyalogosan. És, hát így csöppentem bele az ő mindennapi életébe is. Hogy miként is? Azon még ma is, csak mosolyogni tudok. Hiszen… elég kalandosra sikeredett...
Egy reggel arra ébredtem, hogy néném kezét szorongatom, és lépdelek a Kégler Divatszalon felé. Agyamban száz és száz gondolat keringett. Magam előtt láttam a szebbnél szebb ruhában puccoskodó dámákat, színésznőket… elképzeltem magam, ahogy igazgatom a selymet, a tüllt és a csipkét… álmodoztam arról, hogy mennyire ügyes vagyok. Mindenki dicsér... Mi tagadás, akkor a föld felett jártam... és már arra sem emlékszem mennyi idő alatt értünk a szalonig… mert szinte lebegve lépkedtem… egészen addig a pillanatig amíg meg nem érkeztünk. A varázslat akkor ért véget, amikor néném hirtelen megállt az 5-ös számú ház előtt. Végképp pedig akkor tértem észhez, amikor kinyitotta a kaput, amelynek oroszlános faragásait attól a pillanattól fogva minden alkalommal megcsodáltam, ahányszor csak átléptem rajta.
– Én győztem! – szólt hátra és még akkor is szaporán szedte a levegőt, amikor becsöngetett Kégler Irénhez. A kézilány, Sári nyitott ajtót.
– Jó reggelt! Meghoztam a lányt. – nyomott egy kicsit előrébb, én pedig félve beléptem a konyhába. Aztán már csak azt hallottam, hogy néném elköszön… majd egy távolodó ritmikus zajt, ahogy léptei hangosan koppannak a gangos folyosón.
– Jó reggelt! Irén asszony mindjárt jön. – nézett a majdnem velem egykorú lány a szemembe, majd odasúgta. „Ne izgulj! A Főnökség nagyon rendes ember!” Észrevettem, hogy pillantásából bátorítás száll felém. Kissé megkönnyebbültem, de még felocsúdni sem volt időm, mert kinyílt a konyhaajtó.
– Áh! az új ipari tanulónk! A Kovács Zsófi igaz?
– Igen. Kezit csókolom.
– Kégler Irén vagyok. – mosolygott kedvesen, majd rámutatott a mellettem álló lányra. - Ő Sári, a kézilány… Boriskát a szabásznőnket már ismered. Ő most nincs itt, de holnaptól segít neked ő is eligazodni. Ma nagyon kevés az időm, ezért gyorsan elmondom azokat a teendőket, amiket e pillanatban feltétlenül szükségesnek érzek. Közben körbevezetlek. - hadarta sietősen. - Nos… ez itt a konyha. Ez a személyzet és a tanulók bejárata, ahol te is bejöttél. Az a rend, hogy az előszoba felől csak kuncsaftok és az úr közlekedhet… Az úr Pálosi Ferenc, őt majd később megismered. Ő a férjem… – mondta szinte egy szuszra, és tovább vezetett. - Ez itt a szalon… nyitott be egy ajtón.
Őszintén mondom, tátva maradt a szám. Ilyen szép szobát még sohasem láttam. Igaz, különbséget is már, csak nagyobbacska lány koromban tudtam tenni a bútorok között… de amit ott láttam az maga volt a csoda. Egy különleges biedermeier garnitúra, amitől még a szívverésem is majd’ elállt.. No és a többi! A falon hatalmas velencei tükör pompázott, a sarokban pedig egy csodaszép, barnaszínű, mázas kályha állt.
– Főnökség! Megjött a Lili kisasszony a kabátért. – szakította félbe Sári az asszonyságot, aki még gyorsan a kályha irányába mutatott és kiadta az első feladatot.
– A mai naptól te pucolod ki a hamut! A többit később elmondom. Kezdheted is! – zárta le a bemutatót, majd sebesen elsietett az előszoba irányába. Magamra maradtam.
– Mi van ezzel a kályhával? Ez a nő meghibbant? – néztem nagyon értetlenül. Aztán hirtelen megláttam magam a nagytükörben. Magamat, amint értetlen arckifejezéssel esetlenül álldogálok. És akkor… eszembe jutott egy igazi zalai szó. - Kalangyos ez? – kérdeztem a tükör felé meredve, és kinyújtottam a nyelvem. Még mit nem! Még hogy kályhapucolás! Összetévesztenek itt engem a kéményseprővel. Ez lenne az a híres szalon? Csipke, meg fodor, meg ilyesmik? Én ide tanulni jöttem, nem kályhát tisztítani! Én itt ipari tanuló vagyok, nem cseléd! Na persze… pucolja ki a kályhádat, aki akarja… tiszta kormos leszek. Na neeem, kedves Kégler Irén, én itt nem maradok tovább! - mondtam még fennhangon, aztán sarkon fordultam és köszönés nélkül, de emelt fővel távoztam azért is, a főbejáraton. Aztán hazáig méltatlankodtam.
Utolsó kommentek