Attól a naptól fogva, hogy Eszti néni eligazította Pálosit, az a gazfickó került engem, mint a kolerát. A történtekről mélyen hallgatott mindenki. Még anyámnak sem meséltem, csak apró részigazságot... a kabátról ugyanis számot kellett adnom.
- Aztán, illendően megköszönted? - nézett rám a dunna mögül "göthösen". Anya ugyanis beteg volt. Vékonytalpú bakancsa a hidegben nem védte meg eléggé, ezért alaposan megfázott. Láztól csillogó szemében ott bujkált az öröm...
- Legalább, nem kell erre költenünk, és... rád is fért! - mosolygott erőtlenül, aztán lehanyatlott a párnára, de még hozzátette: "Jól áll, nagyon csinos vagy!".
- Akkor jó! - mosolyogtam felé és elhatároztam, ha törik, ha szakad, valahogy összegyűjtök neki egy téli cipőre valót. - Jó meleg, bolyhos, bundás bakancsot veszek... - fantáziáltam és már el is képzeltem, beszélek a Főnökséggel. Talán sikerül tőle valamiféle külön munkával egy bakancsra valót keresni. Így esett egy napon, hogy előadtam a kívánságomat.
- Főnökség... - kezdtem akadozva... de aztán belevágtam a mondandómba - Édesanyámnak cipőt kell vennem. Nem volna valamilyen külön munka? Mosás, vagy ilyesmi, esetleg szénhordás, konyhai takarítás, vagy más, amiért néhány pengőt kereshetnék a tanuló idő után?
- Hááát... - nézett rám. - Esetleg találhatunk megoldást másképp is. - felelte titokzatosan és húzni kezdett.
- Mit? - néztem értetlenül, de ő nem szólt többet, hanem egyenesen az előszobai cipős szekrényhez vezetett.
- Mekkora a lába anyádnak?
- De. Főnökség! Én... nem azért. - sütöttem le a szememet szégyenemben, de aztán mégis kinyögtem.
- Ne hisztizz itt nekem! Pont jó a méret. Még őrzöm anyám cipőit, neki már úgysincs rájuk szüksége, járóképtelen... De, ha találsz itt még valamit az édesanyádnak, akkor azt is elviheted. Van itt néhány. Látod? - mutatott egy polcra, ahol sámfával kitömött cipők sorakoztak. - Válogass! - szólított fel, aztán magamra hagyott.
- Úri cipők. - jutott eszembe, de elszégyelltem magam. Aztán kutatni kezdtem. Először az első sort néztem végig, de azok biz' nagyon "báliasak" voltak. Tüllel, masnival...
- Ugyan, hogyan menne benne anyám a Svábhegyi konyhára? Billegne benne, mint egy gólyamadár. - mosolyogtam a dolgon... aztán elképzeltem a topánkát a lábán... meg azt, ahogy kacagva mutogatja nénémnek és így szól: "Hát nem isteni ehhez a kopott kabáthoz? Olyan elegáns, hogy Márit is megeszi a sárga irigység, ha ebben meglát. - célzott kolleganőjére... és így folytatta: Mit szólsz milyen uras? Szilvalé vagy rongyő?!" - nevetett, nevetett és nevetett... gondolataimban az én drága édesanyám....
- Min kuncogsz ilyen jót? - állt meg mögöttem, olyan hirtelen Sári, hogy ijedtemben ajkamra forrt a mosoly...
- Áh semmiség. Képzeld kaptam édesanyának egy pár cipőt. Választhatok ezekből, de mind ollan puccos...
- Hátul nézted már? Kell lennie egyszerűbbnek is. És van ott bundás... én már csak tudom. Kéthavonta suvickolom őket.
- Tilleg? - ugrattam zalaiasan, aztán bebújtam a szekrénybe, és akkor hirtelen megláttam a "nekem valót". – Húhh, ez a jóóóó! Odanézz Sári, de fájintos! Jó meleg! Ebben aztán lehet gyalogolni! Édesanyának nem fázik többé a lába! - illettem a lábbelit mindenféle jóval, miközben magamhoz szorítottam a cipőt. Úgy hiszem, abban a pillanatban nem volt nálam boldogabb ember. Még Irén asszony is odajött a kurjongatásra. Mindent hallhatott, mert...
- Rendes lány vagy te. Édesanyád örülhet. - simogatta meg gyengéden az arcomat.
- Ledolgozom Főnökség. Jó? - néztem rá hálásan és nem is sejtettem, hogy aznapra még egy meglepetés ér.
- Majd, ha fagy. Hó lesz nagy és piros hó esik. - felelte kacagva és egy barackot nyomott a fejem búbjára. Jut eszembe a pirosról, van itt még valami… neked is… egy piros színű sapka és egy hozzátartozó meleg sál. Illik majd a szemedhez... - nyújtotta felém a kincseket.
- Köszönöm, hálásan.
- Ne köszönd, valóban megdolgozol te majd mindezért! Cserébe ettől fogva, mindig te mész a Lili kisasszonyhoz. Hallgathatod a nyafogását. És, mostantól nem akarlak hajadonfőtt látni!
- Megyek Főnökség! Ez igazán, de igazán kedves! Repülök a művésznőhöz. Azonnal, ha kell... - lelkendeztem boldogan.
- Zsofkám, ezt eltaláltad, azonnal... kell! - kuncogott, de én azt hittem viccel, ezért hirtelen sarkon fordultam.
- Ne olyan hevesen kisasszony! Tényleg menned kell! Tehát... figyelj rám. Ha a művésznő faksznizik, hagyd rá. Ha azt mondja valamire, hogy cuppfos, hagyd rá, ha azt mondja igazításra szorul a ruha, akkor azt is hagyd rá. Csak fogd a ruhát és mondd neki, hogy meg lesz igazítva.
- Igen is.
- Ez még nem minden. Ha olyan ruhát viszel, amit már egyszer visszahoztál, akkor, amint meglátod az arcán a fintorgást, azonnal mondd neki fennhangon, hogy „Most jó!”. Rendben?
- Rendben.
- Vele másképp nem lehet. Úgysem jó neki semmi. Meg kell győzni, hogy tökéletes, amit kapott. Kétszer fiacskám nem dolgozunk. – fejezte be az okításomat a Főnökség. Én pedig készülődni kezdtem.
Utolsó kommentek