Attól a naptól fogva, hogy az orosz katonák megjelentek a budai utcákon, még jobban rettegtünk. Jöttek, láttak és mindent leigáztak. A maguk primitív, erőszakos módján elindult a budapesti terror. Loptak, raboltak és erőszakoltak...
Egy napon néném lélekszakadva rohant haza. A hír amivel megérkezett nem csak ijesztő, de borzalmas is volt.
- Azonnal öltözz! - rikkantott egy nagyot úgy, hogy összerezzentem.
- Minek? - néztem rá értetlenül, de aztán hadarva, mindent megmagyarázott. Példának felhozva egy ismerősének esetét, akinek a lányát fényes nappal egy bérház udvarán erőszakoltak meg.
- Megyünk a szürke apácákhoz a Zirzen Janka útra. A környékről odamenekítik a fiatal lányokat. Most mesélte a közértes Boriska, hogy ezek a tetves Ruszkik mindenkit megerőszakolnak, aki él és mozog! De főleg az ilyen fiatal fruskákra vadásznak, mint te, hogy robbannának fel az első aknamezőn! Öltözz! - adta parancsba ijedten, úgy, hogy megrémültem. Kapkodva, szedtem össze a holmimat. Fogalmam sem volt miről beszél, elképzelni sem tudtam, hogy létezhet ilyesféle erőszak.
Már sötétedett, amikor elindultunk. Szokás szerint osonva haladtunk az utcákon. Átlépkedtük a szanaszét szóródott törmelékeket, a halottakat a döglött lovakat és minden mocskot, amit csak a lábunk elé terített az ostrom.
Még ma is élénken él bennem, az a pillanat amikor megérkeztünk. A szürkék már vártak bennünket. Az oldalsó ajtó azonnal kitárult. Bentről egy nesz sem hallatszott, pedig akkor már vagy egy tucat lány bujkált a tetőtér alatt.
- Jöjjenek. Ágota vagyok. - súgta egy kedves arcú apáca, miközben bevezetett bennünket egy belső udvarra. Menjenek csak be, látják... ott oldalt, - mutatta az utat maga mellett... - Aztán menjenek fel a lépcsőn. Várják már magukat. - nézett jelentőségteljesen egy szűk nyílásra, ahonnan lépcső vezetett a tetőtér felé.
- Milyen észrevétlen feljáró... - gondoltam akkor, és később ki is derült mennyire igaz, amit akkor gondoltam.
Két hetet töltöttem a padlástéren. Anyám és néném nélkül a lányokkal. Az apácák, enni és inni hoztak nekünk és mosdó vizet... úgy rémlik ennyi idő távlatából, hogy lassan telt az idő... türelmetlenek nem voltunk, mert elfogadtuk, azt, amit ránk mért az élet. Barátságok szövődtek és olyan cinkos összetartás, amire azelőtt még gondolni sem mertem.
Az első hétvégéig nyugalom honolt köztünk. Imádkoztunk, olvasgattunk és kézimunkáztunk... én meg meséltem... Zaláról, Bús Magdiról és a Főnökségről, akiről csak annyit tudtam, hogy még a megszállás előtt a Margit kőrútra költözött Pálosival együtt és hogy Irén asszony, megszűntette a Kégler Divatszalont... a háború gyökeresen megváltoztatta az ő életüket is...
Akkor, ott felidéztem az emlékeimet, beszéltem én, mindenről, csak Bandiról és Schwarczékról nem... róluk hallgattam, mint a sír. Elzártam őket a nyugtalan lelkem legmélyére...
Úgy vettem észre, hogy a lányok szerették, ha a velem megtörténteket adom elő... de azok közül is a szűkös napokra való tekintettel leginkább a vidámabbak nyerték el a tetszésüket. Így történt, hogy leginkább Pestre költözésem utáni csínytevéseimre voltak kíváncsiak. Én pedig unaloműzésből felidéztem a múltat... megpróbálva mosolyt csalni az arcukra. Tehát meséltem:
- A Kocsis Robi meg úgy volt... hogy egy hatalmas, kövér... képzeljétek óriási gyerek volt! - mutogattam amilyen magasra csak értem. Kuncogtak... Már ez a paradoxon is mulattatta őket, mivel hatalmas sohasem voltam. Úgy kamaszosan is lehettem vagy 140 centiméter... kinyújtott kezemmel együtt meg nagyjából kicsit több...
- És? Mi történt? - türelmetlenkedtek.
- Szánkóztunk a hegyen. Éppen lefelé száguldottam, amikor hirtelen, gonoszkodva, egy hatalmas fadarabot a szánkóm elé dugott. Repültem, mint a szárnyatlan sas, néhány métert. Megvallom, az esés és a gonoszság, hirtelen ért. Egyszerűen, nem értettem miért tette, de megesküdtem a mindenhatóra, hogy bosszút állok. Két nap múlva jött el, az én időm. Nem érdekelt különösebben, hogy kicsi vagyok, sovány vagyok... egyedül csak az dobolt a fejemben, hogy "Kovács Zsófit kemény fából faragták, elvégre zalai gyerek"... aztán, ahogy ő én is a kellő pillanatban bedugtam a fadarabomat a szánkója talpa elé, és képzeljétek, az a nagy test akkorát repült, hogy nem csak az orra törött be, de még a feje is felrepedt. Az a nagy, lófejű gyerek zokogva hazarohant. Hááát... nem is telt bele egy óra... kopogott az anyja az ajtónkon. Édesanyám ment ki. Meglátta a vérzőfejű gyereket az anyjával. Gondolhatjátok... mindjárt rosszat sejtett... de nem szólt, csak kicsit megijedt. Figyelmesen hallgatta az ajtóban álló idegent.
- Küldje ki azt a böszme kölykét, azt a lókötőt, aki ilyet tett a fiammal. Esküszöm, én vágom nyakon. Egy ekkora gyereket így összetörni! - sipította mérgesen. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, ahogy édesanyám megfordult, és mi tagadás, kissé megkönnyebbült arccal beszólt a szobába...
- Na Pili, gyere ki! - nézett az akkori 120 centimre és a 34 kilómra és kacagni kezdett. Én pedig, elő oldalogtam, csöppet sem bűnbánó képpel. - Megérdemelte. - volt olvasható az arckifejezésemből... amikor a nő meglátott, felrobbant, mint a bomba.
-Eeeezzz? Eeeeez a lány??? - nyújtotta meg hitetlenkedve a szavakat a fiú anyja, majd így szólt... - Ez a törpe látta el a bajod? Egy lány? - nézett mérgesen a fiára, majd sarkon fordult és így folytatta, de már egy cseppet sem nekünk... - Robi az anyád szentségit, szét hasítalak! Én verlek meg esküszöm! Te nyámnyila!... mondta... mondta a magáét még akkor is amikor kifordultak az útra.
Amikor befejeztem a mesémet nevetni kezdtünk... egy pillanatra megfeledkezve minden rosszról, és arról, hogy éppen miért is bujkálunk. Hirtelen géppuskasorozat csapódott az apácazárda tölgyfaajtójába.
- Kinyitni! - kiabálták magyarul. Ijedten bújtunk össze. Aztán már csak ordibálást, csapkodást és futó léptek zaját hallottuk. Úgy egy órán át tarthatott a felfordulás... bénultan vártuk a pillanatot, hogy felfedeznek bennünket. Az Úr azonban kegyes volt. Amikor Ágota nővér halottsápadt arcát megláttuk, éreztük... ezt most, megúsztuk.
- El kell mennetek, visszajönnek. Oroszokkal. - súgta a szürke apáca. Hatalmas lett a riadalom. De aztán, csak sietősen összekapkodtuk a holminkat és libasorban elindultunk a lépcsőn... akkor jöttem rá, miért nem fedeztek fel bennünket...
A feljárati lépcsőt ugyanis csak akkor lehetett lenyitni, ha a kapu bezárult. Abban a pillanatban amikor kinyitották a hatalmas tölgyfaajtót, ami több méter magas volt, az úgy nyílt ki, hogy felcsukta a tetőtérbe vezető feljárót. Így lett láthatatlan.
- Hát, ezért úsztuk meg. - jutott eszembe... Csak hát visszajönnek! Oroszokkal... és akkor már alaposabbak lesznek. Visszajönnek, visszajönnek... dobolt a fülemben még akkor is, amikor futva indultam a házunk felé.
Utolsó kommentek