Két idegen ült a Kelecsényiéknél...
- Gyere Zsófi, ülj közénk. - invitált Marika kedvesen, ám mielőtt bármit szólhattam volna az egyik férfi közülük felpattant.
- Kocsis József és engedelmével a barátom Mátravölgyi György.
- Jó napot. - mondtam zavarodottan. Aztán a hirtelen beállt csendet Kelecsényiné törte meg.
- Barátok, segíteni jöttek. - hebegte és mivel én még mindig nem értettem semmit és ez valószínűleg kiült az ábrázatomra, hát Marika egyszerűen hárított.
- Szívecském, magyarázd el Zsófinak... tudod, amiről már a múltkor is beszélni szerettünk volna neki... de nem volt még mód... - testálta a férjére az ügyintézést.
- Nos, igen. Arról van szó, Zsófikám, hogy magunkkal vinnénk... vagyis szeretnénk, ha velünk jönnél Malmöbe. Ne... ne vágjon közbe a kisasszony! Kérem! Hallgass végig Zsófia! - szólt hol magázva, hol barátian rám, amint meglátta, hogy szólni készülök.
- Kislányom... nem köntörfalazok. Elmegyünk ebből az országból. Még idejében... amíg ugyebár... még lehet... mert mindketten úgy látjuk, hogy ebben a világban nincs reményünk a boldogulásra. És mivel, úgy gondoljuk, hogy nálad jobb munkaerőt nem kapnánk sehol a világon... szóval, magunkkal vinnénk, betársítanánk az üzletbe, természetesen odakinn. Mint tudod, gyermekünk nincs, és téged igen szorgalmas teremtésnek tartunk, megbízunk benned és kedvelünk is... szóval... gyere velünk Svédországba és rövid időn belül megcsinálod a szerencsédet! Itthon nincs jövőd, de ezt gondolom tudod... az oroszok... áhh, arról ne beszéljünk! Azok a kutyaütők csak tönkreteszik ezt az országot! Ha úgy tetszik... a segítségünkkel gazdag ember lehetsz! Nos? - nézett a szemembe kérdőn.
Az első pillanatban nem értettem miről beszél, de aztán igen... minden megvilágosodott... és bár nem tagadom vonzott egy pillanatra a gazdagság a jólét a másik világ ígérete... de a szívem itthon volt. Magyar honban. Anyámnál, aki annyit szenvedett, Nénémnél, aki annyit dolgozott... őket soha, de soha nem hagytam volna el... őket, akiket közel tizenkét éves koromig kétévente láthattam... csak ennyi jutott... Zalában, ahol megszületni sem volt jó, hát még élni... ahol a sötétség a fejekben, oly mértékben honolt, hogy elnyomta a szeretetet. Főleg az enyémet... Ott éltem, én a fattyú, akinek az anyját és a nénjét cselédként Pesten ugráltatták, hogy eltudjanak tartani egy vadócot, engem. Kovács Zsófiát, akinek se apja, se anyja nem volt, csak a vágya az édesanyja után... a sok eltöltött keserű gyermekévek, amik megmérgezték az életemet... az egyedüllét... az anya hiánya... és a remény, hogy ennek egyszer vége lesz... Nekem mindent ez jelentett, és a nap amikor ennek vége szakadt... a nap, amikor a családi kép helyett az élő anyám láthattam... a küzdelem, amit értem tett, a polgári iskola évei és a bizonyítás, hogy egy egyszerű cselédnek is lehet értékes lánya... a büszkeségük, aki én voltam... hogy aztán a kitartásukkal embert faragva a segítségükkel eljuthassak oda, ahol vagyok. Hogyan mehetnék? Mit ér a pénz nélkülük? Semmit... és hogyan hagyhatnám itt őket? Hogyan tehetném meg ezt, amikor ők a mindenség számomra? - Sehogy. - mondtam ki magamban, amit éreztem. Mert abban a pillanatban, tudatosult bennem, hogy a világ összes gazdagságáért sem hagynám itt ezt az országot. De nem is azt... Őket! Anyámékat... Ha kell éhezem, ha kell fázom, és ha kell részt veszek az újjáépítésben, hegyeket hordok, betegeket ápolok, de ... nem tehetem. A szívem, a testem a lelkem ide tarozik... anya és nyénye, életem a tiétek! - futott minden át az agyamon, de mire a végére értem a számvetésnek, határozottan tudtam mit mondjak és azt is hogy ettől nincs erő ami eltántoríthat.
- Köszönöm, de nem mehetek. Nekem itt van dolgom. Anyukám és a néném mellett, és majd csak találok valamilyen műhelyt... kérem ne haragudjanak, de nem megyek. - feleltem nagyon határozottan.
- Sajnálom fiam. Nem győzködnélek... de még valamit. Sokan mentek már. Mind kijutottak. Nincs mitől tartanunk. Ez a két fiatalember tudna mesélni róla. Ugye Gyuri? - pillantott az egyikre.
- Hajjaj, de még hogy mennyien. Tudnék én mesélni kifélék. Csak magunk közt... menekülnek akik tudnak. Sokan kint látják a szerencséjüket... vagy hát félnek itthon a megtorlástól, ki tudja? Én nem kérdem kik, mifélék... fizetnek és mennek. A volt csendőrök, a zsidók, az átöltözött nácik a volt feketeingesek de még az is aki egyszerűen csak boldogulni szeretne. Hall az ember azt-azt. De nem ez a lényeg! Én rábeszélném magácskát, de ha nem hát nem. Mindenesetre, ha meggondolná, megtalál a Nagy cukrászdában... tudja a Budakeszi úton.
- Jó. - feleltem akkor... és nem sejtettem, milyen közel az idő, amikor meglátogatom azt a bizonyos cukrászdát.
Utolsó kommentek