- Anyukám, nem jöhetne… már ezen a hétvégén a Kati? Talán segítene rajta egy kis családi hangulat. Meg aztán, két hét múlva lesz a születésnapja. Olyan jó lenne meglepni! – dongtam körül édesanyámat, aki először tiltakozni kezdett, hogy miből… meg hogy alig van otthon valami, de mint mindig, most is addig hízelegtem neki, hogy … „No, jó, nem bánom”- egyezett bele, én meg örömömben viccesen, összeborzoltam a frizuráját.
- Te… kalangyos! – nevette el magát. Aztán előállt egy aprónak tűnő, de fontos problémával.
– És millen torta lesz kis naccsága? – viccelődött zalaiasan…
- Millen, millen… hááát, miért szakácsnő az én anyukám? – nyomtam az orrára egy puszit, mire ő gondterhelten megvakarta a fejét. Aztán hirtelen felderült az arca.
- Úgy látszik, megvan a megoldás. – csippentettem még egy picit karjába is. Mosolyából tudtam, részéről eldöntésre került a torta ügy. Ismertem anyát, ha a föld alól is, de előkeríti a szükséges alapanyagokat…
A hét lassan cammogott. De bármilyen hosszúnak is tűnt, csak eltelt. Dr. Szepessy adott útravalóul néhány jó tanácsot, aztán elbocsájtotta a már napok óta egyre jobban önállósodó Katit.
- Aztán vigyázzon rá Zsófia… és ahogy mondtam, tartsák be a fokozatosság elvét. Faggatni tilos, de finoman kérdezgetni azt azért, lehet. – tanácsolta útravalóul.
Amikor a villamos csilingelve a megállóba ért Kati összerezzent. Ettől eltekintve, nem láttam rajta semmilyen változást. Egykedvűen nézte a felismerhetetlenségig bombázott környéket. Mintha nem is lett volna háború… Egész úton csak maga elé bámult.
Ám, amikor a kapunkba értünk, akkor történt a csoda, és bár egy szót sem szólt, tekintete érdeklődve pásztázta az általa oly jól ismert házunkat. Ajkán mosoly bujkált. A kórházban töltött idők óta először.
- Már megérte. – gondoltam magamban, miközben sietősen magyarázni kezdtem. Úgy véltem, figyelmesen hallgatja… Szerettem volna röviden, felidézni a békebeli időket. Azokat a napokat, amikor a polgári iskolából olyan gondtalanul járt hozzánk… amikor még boldogan, és cinkosan készültünk életünk legnagyobb balettelőadására, vagy, amikor suttogva kitárgyaltuk a Széll Kálmán téri fiúkat…
- Látod, itt semmi sem, változott. Ugyanaz a ház, ugyanaz az udvar, ugyanaz maradtam én is, és anyukámék is éppen úgy várnak, mint rég… aztán anya valahogy ráérzett a gondolataimra, mert még alig hogy mindezt kimondtam, megjelent az udvaron. Kitárt karokkal, őszinte örömmel, szinte eszelősen szorongatni kezdte Katit.
- Édes kislányom. Édes kislányom… - sírta el magát, aztán hüppögve összeforrtak az ölelésben. Végül, csak ennyit mondott: „Isten hozott nálunk, érezd otthon magad… úgy, mint azelőtt…”
- Gyere. – húztam szelíden a konyha felé… és ő ment. Előre… Tudta a járást…
Az ebéd, amit anyám főzött ünnepire sikerült. Valahol szerzett egy tyúkot, azt főzte meg… igazán kitett magáért. Akkor ott, úgy éreztem a maga módján kárpótolni szerette volna Katit. Szeretettel, jó ebéddel és tortával… hogy honnan szedte a csokoládét hozzá… azt soha meg nem tudtam…
Talán a torta, talán néném és anyám csodálatos személyisége… talán a varázslat egy jól ismert konyhában… de csoda történt. Először azt hittem rosszul hallok… de aztán újra megütötte a fülemet a régen hallott hang. Kati megszólalt… igaz, alig hallhatóan, de meg…
- Köszönöm Lina néni és Annus néni. – suttogta. Egy darabig nem mertem megszólalni sem, nehogy elvegyem a bátorságát… de aztán, elindult a beszélgetés. Lassan, akadozva. Sokáig csak a múltról… egyre közelítve a jelenhez… és hát, bármennyire is furdalt bennünket a kíváncsiság, hallgattunk. Hagytuk, hogy maga jusson dűlőre a vele történtekkel…
Soha nem felejtem el azt a napot. Azt, amikor Kati történetét megismerhettem… háborúról, borzalomról és Bandiról. Az érem igazi, de másik oldalát.
Utolsó kommentek