- Bár ne futottam volna. - gondolom még ma is, mert akarva-akaratlanul zajos voltam, mint egy menekülő vadállat az erdő sűrűjében. Emlékszem, alig értem a legközelebbi útkereszteződéshez, amikor hirtelen egy orosz katona ugrott elém.
- Sztoj, mert meghalsz! - ordította úgy, hogy meghűlt bennem a vér. - Megerőszakolnak! - villant át az agyamon, és önkéntelenül tovább akartam futni... - sztoj bárisnya! - ordította újra és rám szegezte a fegyvert.
- Meghalok. Hát vége... - lüktetett legbelül, egy pillanatra, aztán megszállt valami beletörődés féle, és az esélytelenek nyugalmával farkasszemet néztem a férfival. Már nem érdekelt semmi... a félelem odaszegezett.
- Bárisnya, bárisnya. Én mondani sztoj, ne fuss! Nem bántani téged... de fogadj szót... mit keresel, hol lakol? Já pámágájú tyebjá! Nye szergyísz! - tagolt néhány magyar szót az orosz között a katona. Minyá závút... Misa. - mondta és mosolygott. Szinte semmit sem értettem a hablatyolásából.
- Mit akarhat? - néztem rá szenvtelenül amennyire csak bírtam. Aztán eszembe jutott egy mentő ötlet... Életemben egyetlen mondatot tanultam oroszul, azt is a Bacsek nénitől... aki azt mondta.
- Ide figyelj, fiacskám, ha gyün a russzki, légy udvarias, csak mondd neki, hogy "pozsálújsztá szagyítyesz", akkor talán békén hagy. Ez fontos kifejezés, fogalmam sincs mit jelent, de udvarias és kész... jól jegyezd meg! - emlékeztem a szomszéd néni oktatására... és mivel a katona mosolygott, hát kiböktem a bűvös mondatot...
- Pozsájújszta szagyítyesz! - vágtam ki gyorsan.
- Sto? - nézett rám és elkezdett nevetni. Én meg csak álltam és igyekeztem még jobban összehúzni azt a borzalmas kendőt a fejemen, amit néném adott az utcai öltözékemhez ezzel a kísérő szöveggel... - Na, ezt tedd fel, ebben rondább vagy, mint a böjti boszorka... ez ápol és eltakar...
- Mit akar ez? Miért nem enged? És mit röhög? - néztem a katonára, aki már a térdét is csapkodni kezdte nevettében. - Sto tü hócsess?
- Kérem... Engedjen kérem... várnak a szüleim. Éhes vagyok. Fáradt vagyok. - mondtam neki ijedten magyarul...
- Éhes? - komolyodott el. - Érteni kicsi, téged... nincs hleba?
- Nincs semmi. Éhes vagyok. Vár a mamám. - sírtam el magam.
- Hárásó. Mü igyí dámój. Elkísér Misa dámój! Indíts! lökött rajtam egy kicsit. Igyí...Igyí! - ismételte. Nehezen értettem meg. De aztán rájöttem, muszáj elindulnom.
Már messziről láttam, hogy édesanyámék még fent vannak. Világosság szűrődött ki a konyhából.
- Szegények. Jól megfognak ijedni. Nem elég, hogy meglátnak engem... de ráadásul egy orosz katonával...
Amikor a kertkapunál megálltunk mutogatni kezdtem, hogy megérkeztünk. Misa nem szólt, csak komolyan rám nézett.
- Misa, pomogáty neked!
- Mi az a pomogáty? - ismételtem, de ő csak szótlanul belenyúlt a hátizsákjába... aztán egy elég nagydarab feketekenyeret a kezembe nyomott.
- Hleba. Neked meg te máty... Igyí! - mutatott a ház felé, aztán sarkon fordult. Dá szvidányijá! Meglátogat Misa majd. - integetett.
Amikor néném meglátott a kenyérrel összecsapta ijedtében a tenyerét... aztán csak forgatott...
- Nem történt bajod? Uram Isten! Lina! Itt a gyerek! Kenyeret hozott az oroszoktól. - kiabált rémülten, de szemmel láthatóan megkönnyebbülve, mert látta, hogy a hajam szála sem görbült. Abban a pillanatban nem is érdekelte egyiküket sem más...
Aztán a kedélyek lecsillapodtak. Akkor láttam meg anyámon az éhezés nyomait. Sovány teste majdnem átszúrta a ruháját.
- Ettek maguk, amíg nem voltam? - tudakoltam, de a kérdésemre anyám kérdése adta meg a választ.
- Kenyér? - meredt édesanyám a kezemben lévő fekete kincsre.
Utolsó kommentek