Sokáig nem tudtam napirendre térni a Deda néni által elbeszéltek felett. A végén meg már oda jutottam, hogy nem is magamat, hanem őt sajnáltam a legjobban. Hosszú hónapokig azt sem tudtam él e vagy hal-e. Nem keresett és a kórházból is elmaradt, joggal hittem, hogy kivándorolt Amerikába… pedig hát dehogy! Csak, mert soha nem is jutott oda. Később tudtam meg, hogy betegen feküdt… egy szélütés döntötte le a lábáról.
Aztán, beköszöntött az igazi ősz. Az októberi szél már hűvösebben fújt. Kelecsényiék könnyezve búcsúztak az ismerőseiktől, köztük tőlem is, és egy szép napon kivándoroltak Malmöbe. Évekkel később még kaptam tőlük egy képeslapot. Nekik sikerült…
Itthon, azonban egészen más volt a helyzet. Aki maradt, az nélkülözött... igazán szűkösen éltünk. Persze, nem csak mi, hanem amolyan általános módon mindenki. Elmondhatom, hogy mi még szerencsésnek is mondhattuk magunkat… talán mert, ha anyám, nem a svábhegyi konyhán dolgozott volna, akkor bizony nekünk is felkopott volna az állunk. De, a konyháról mindig csurrant-cseppent valami. Néha, nem csak nekünk… hanem, akinek lehetett.
Számomra a napok sokáig egyformán teltek. Munka után újabb munkával… akkor is, ha az otthoni teendőket megosztottuk egymás között. Az időben, amikor csak tudtam rohantam Katihoz, aki végre letuszkolt magába némi ennivalót és látszólag kezdte összeszedni magát... csak belül volt még mindíg olyan néma, mint a sír... Emlékszem, néném mindig befőttes üvegbe tette az aznapi levest, becsomagolt még egy kis darab kenyeret… Dr. Szepessy ugyanis egyre több ételt engedélyezett barátnőmnek, aki szemmel láthatóan kezdett önállóan is táplálkozni. Már nem kellett etetni és megette az édesanyám által küldött ennivalót.
Persze, hosszú volt az út odáig. Sokat ültem az ágya szélén és még többet imádkoztam… beszéltem hozzá, és meséltem neki. Úgy tűnt, isten meghallgatott. És, bár Kati még mindig szótlanul töltötte a napokat, szemében egyre többször megjelent az a kis fényecske, amit olyan jól ismertem a régi szép időkből. Az élet első ilyen jele adott nekem még több erőt, ahhoz, hogy folytassam a küzdelmet…
Egy reggel édesanyám érdeklődve fordult felém.
- Jobban van már az a szegény Schwarcz lány?
- Igen, jobban. Jobban, csak... nem beszél! Vagy nem emlékszik... tudja anyám a nagy ütés miatt lehet...
- Vagy?
- Vagy a sokk lassan oldódik... ki tudja mi történt vele? A doktor azt mondja, most leginkább, türelemre és szeretetteljes környezetre volna szüksége. De mindannyian tudjuk, hogy ő kicsi kora óta árva lány, és akije volt... azt... kimondani is szörnyű... elgázosították.
- Hát igen. Borzasztó dolgok ezek szegénykémnek... bevallom, mindig is kedveltem. Örültem is, hogy vele barátkozol... éppen ezért, volna egy ötletem… ha a te nagy tudású doktor urad megengedné, akkor a hétvégére eljöhetne hozzánk.
- Tényleg? – néztem örömmel édesanyámra, aki sűrű bólogatások között igyekezett megerősíteni a meghívást, és amit néném is, egy tőle megszokott hümmögéssel szentesített. Nem tagadom örültem. Jó érzés volt tudni, hogy számíthatok rájuk. Egészen egyszerűen kitalálták a gondolataimat. Főleg, mert tudták, milyen sokat jelent nekem Kati. De leginkább azért, mert éreztem mennyire sokat jelentek nekik én. És mert bíztam abban, hogy a szeretet csodákra képes… és lám igazam is lett.
Édesanyám meghívása visszavarázsolta barátnőm emlékeit és ajkára a szavakat. Így ismertem meg Deda néni története után az érem másik oldalát.
Utolsó kommentek