Nagyon szűkös napok következtek. A nyúlólbéli száraz kenyér után megettük a zabot és már az állatoknak félretett kevéske kukorica is fogyóban volt. Az utcán az elpusztult és megmaradt lótetem darabok is oszlani kezdtek.
Egy szó, mint száz... éheztünk. Aztán egyszer egy napon, hirtelen megjelent Misa.
Misa, akire még ma is hálával gondolok és aki életemben az egyetlen orosz katona volt, akit kedveltem. Misa a szegénységből előkerült katona, aki az első adandó alkalommal nem csak a spirituszt, de néném kölnivizét is megitta pálinka helyett és aki az angol wc-t is csak "zabráló masinának" hívta... szóval Misa, a "holdbéli", kazahsztáni vidék szülötte, meglepett bennünket feketekenyérrel...
A háború azonban sokkal kegyetlenebb volt. Nem csak azért, mert Misa eltűnt és mi éhesebbek voltunk mint bármikor... hanem mert, ha jól emlékszem a hírekre, Magyar oldalról egyre inkább a fegyverletétel mellett tették le a voksot. A Vörös Hadsereg nem csak létszámában, de hadianyag tartalékában is sokkal jobb helyzetben volt. Igazából döntő fölényben voltak. Hitler azonban megüzente, hogy az utolsó emberig az utolsó töltényig harcolni kell. Volt néhány ellentámadási kísérlet a Német oldalról, részleges eredményeket is elértek, de Tolbuhin marshall visszaszorította az SS alakulatait.
És akkor jött a végjáték: A Németek és a megmaradt Magyar haderő, valamint azok családtagjai kitörtek az ostrom alá vett budai várból. Nagyjából 22000 ember... Úgy mesélték akkor, hogy az Oroszok nagyon megijedtek. Anya szerint futkostak, mint az a bizonyos "sűrített gáz" a gatyában... mi pedig féltünk tőlük.
A kitörés azonban sikertelen volt. A várból az emberek az Ostrom utcán ereszkedtek le, egészen a Széna Térig, majd az Olasz fasorig jutottak. Ott azonban, olyan pergőtűz alá vették a kitörőket, hogy az elindult állományból mintegy 700 katona maradt életben. Ezzel gyakorlatilag véget ért az ostrom. Budapest romokban hevert. A Vörös Hadsereg pedig nagyarányú tisztogatásba kezdett. A híradások kegyetlenkedésekről szóltak:
"Tömegesen erőszakolták meg, és fosztották ki az ostrom alatt elgyötört, védtelen lakosságot. A hadikórházakban hátrahagyott, járóképtelen sebesülteket brutális kegyetlenséggel gyilkolták le. Az alagútban berendezett hadikórház betegeit lángszóróval égették el, a Budavári Palotában lévő kórházat, pedig felgyújtották. Itt 800 magyar és német sebesült katona pusztult el. Több feljegyzés maradt arról is, hogy egyes sebesülteket kivonszoltak az udvarra, és lánctalpasokkal taposták őket halálra."
Egy napon hozzánk is elértek... betörték a kapunkat és benyomultak az udvarunkba. Anya és én a szénkupacba bújtunk. Nénémnek már nem maradt ideje... Véráztatta tavasz volt... az éhezés, már szinte nem is számított... az életünk volt a tét...úgy emlékszem, mintha ma történt voln, anyámmal egy hatalmas szénkupac alatt rettegtünk, amikor kicsapódott a pinceajtó.
- Ne kérem, neee! Nincs itt senki... - hallottam a nénémet, akit egy orosz egy hirtelen mozdulattal betaszított a pincébe.
-Gyévocska? - szegezte rá az orosz a fegyverét.
- Nyet gyévocska, nyet... nem érted? Nics semmiféle gyévocska! - kiabálta ijedten néném, de az orosz hajthatatlan maradt. Puskatussal lázasan szurkálni kezdte a szénkupacot.
- Gyévocska? - sziszegte vérbeforgó szemekkel a katona és már nem csak turkálta de dobálta is a szenet. Már-már majdnem elérte anyámat és engem, amikor hirtelen lövés dörrent. Az orosz úgy elterült mint a liszteszsák. Az ajtóban egy diák korú fiatalember állt. Levente lehetett... de ez akkor persze egy cseppet sem számított.
- Dögölj meg! Rohadt ruszki! - szakadt ki nénémből.
- No, ez már kész tény! - válaszolt a fiú magyarul, aztán hozzátette: "Gyorsan ássák el jó mélyre!".
Azóta sem tudom, ki volt a megmentőnk. A sors küldte, valamiért...
Véráztatta tavasz volt... az éhezés, már szinte nem is számított... az életünk volt a tét... úgy emlékszem, mintha ma történt volna, anyámmal egy hatalmas szénkupac alatt rettegtünk, amikor kicsapódott a pinceajtó.
Véráztatta tavasz volt... az éhezés, már szinte nem is számított... az életünk volt a tét... úgy emlékszem, mintha ma történt volna, anyámmal egy hatalmas szénkupac alatt rettegtünk, amikor kicsapódott a pinceajtó.
Utolsó kommentek