Sokáig sírtam. Sirattam magam, a szerelmem, a nyomorúságom. Sokáig fájt a csalódás. Bandi lehajtott fejére a mai napig emlékszem… Sohasem felejtettem el, könyörgő tekintetét. Persze, ez, akkor épp, nem érdekelt. A megbántott nő haragja legyűrte a szívemet. A feltételezések az összefüggések pedig elnyomták azt, amit egy ember érez egy másik ember iránt. Azt hiszem, az ebbéli tapasztalatom volt az, ami akkor végérvényesen összetört bennem valamit. Mindezek mellé párosult a barátnőm iránti aggódás, mert ami a leginkább foglalkoztatott az, a Schwarcz család sorsa volt. Köddé válásuk olyan lelkiismeret furdalást okozott, hogy majd’ belepusztultam. Bandin keresztül ugyanis, magamat okoltam eltűnésükért. Esténként imádkoztam értük. Belekapaszkodtam a zsémbes szomszéd szavaiba, akiről az volt a benyomásom, hogy többet tud, mint bárki más. Egy idő után ezért, reménykedni kezdtem és lassanként legbelül a szívemben, éreztem, hogy élnek…
Még aznap este borzalmas légitámadás érte Budapestet. Az utcasarkunkon lévő sziréna dobhártyát szakító visítással megszólalt. Az égen megszámlálhatatlanul sok brit B-24-es bombázó szórta terheit Budapestre.
Elfásultam. A háború megkeserített. Már meg sem lepődtem a gépek láttán. S bár rettegve rohantam nénémmel házunk pincéjébe, valahogy elképzelni sem tudtam, hogy pont bennünket csapjon agyon egy rombolóbomba. Akkorra már, szinte éjjel-nappal bombáztak. Előfordult az is, hogy az amerikai szőnyegbombázások után lángtenger világította meg a fővárost… és olyan is volt, amikor a szovjet légierő gépei szórták tele az ország legfontosabbnak tartott objektumait. Az égből tonnaszám ömlött a szövetségesek „ajándéka”. Budapest romokban hevert. Annyi halottat láttam, hogy látványukon meg sem rezzentem. A szenvedés a nyomor, az éhezés és az emberi kegyetlenség egy életre belevéste magát az agyamba… pont úgy, mint Deda nénit… aki egykor a maga módján megalázott és aki, egy októberi napon, zokogva becsöngetett a Kútvölgyi úti házunkba.
Emlékszem, aznap a Főnökség kimenőt adott. Anyámat akartam meglepni egy kevés tűzifával. Éppen egy hatalmas fatönköt próbáltam elhúzni a pincénk felé, amikor meghallottam az éles, berregő hangot.
- Mindjárt. – kiáltottam ki a kertből.
- Szervusz Zsófikám! – lepődtem meg Deda néni láttán, aki a kapunkban kisírt szemekkel, egyik lábáról a másikra állt. Szipogva törölgette az orrát.
- Csókolom Deda néni. Mi történt?
- Nem véletlenül jöttem. Nagy baj van! Szeretnék veled komolyan beszélni… beengednél? Fontos. – nyomatékosította meg.
- Tessék. – tártam ki az ajtót kissé hűvösen.
- A Bandival… baj van… - sírta el magát. Akadozva ejtette a szavakat.
- Mi van a Bandival? Beteg? – csodálkoztam rá és mi tagadás megijedtem.
- Nem beteg, bár az lenne… és nem is tudom, hogy meséljem el… kislányom, találj ki valamit! – tette össze imádkozón a kezét, majd így folytatta: „Talán, még rád hallgat a fiam. Nekem már régóta nem fogad szót. Megy a feje után… egy óra múlva avatják a Ludovikában.”
- Avatják? De minek?
- Feketeingesnek. – felelte kurtán.
- Nem segíthetek. – vágtam rá azonnal, miközben agyamban zsibongani kezdett a múlt. A Dunába lőtt zsidók híre, a Gestapós gyűlöletes képe, az Olasz fasorban lelőtt ember összecsukló alakja és a szétfröccsent agyvelő… és a Schwarcz család eltűnése. Mind-mind megerősítették, amit már sejtettem, hogy Bandi rossz úton jár.
- Kérlek. – fogta meg a kezemet. Mégis csak a fiam…
- Deda néni… Ezt az utat ő választotta… és nekem már nincs közöm hozzá. Mi külön úton járunk. – húztam ki a kezem a tenyeréből.
- Az Isten szerelmére, Zsófia. A fiaaaam… – kezdett zokogni.
- Megértem, de nemet kell mondanom.
- Meg kell akadályoznom, hogy beálljon azok közé a nácik közé. Érted?
- Értem, de…
- Zsófia! Nem lehet gazember egy ilyen jó gyerekből… Ő csak egy megtévedt gyermek. Inkább megölöm, de nem adom nekik. Könyörgök, segíts! – esett térdre előttem. Csókolgatni kezdte a kezem.
- Deda néni! Deda néni! Neeee alázkodjon meg! – húzgáltam felfelé, miközben szánalmat éreztem a máskor oly gőgös asszony iránt.
- Az anya könyörög neked. Az édesanya könyörög, kérj bármit… – vesztette el végérvényesen a fejét. Aztán hisztérikusan úgy megszorította az ujjam, hogy majdnem összeroppant. Nagyon megijedtem.
- Mit tegyek? – sajnáltam meg.
- Hozzuk el onnan. Most azonnal, hozzuk el. Menjünk a Ludovikába! – nézett még mindig könyörögve. Láttam rajta, hogy attól retteg, hátha nemet mondok.
- Menjünk. De se több, se kevesebb… – segítettem talpra. Láttam az arcán, hogy megkönnyebbült.
Mire a Ludovikához értünk már hatalmas volt a tömeg. Az avatandók hosszú, kettes sorokban álltak. Szemmel láthatóan izgatottan várták az avatási szertartást.
- Nem késtünk el. – fordultam kissé megkönnyebbülve a rémült asszony felé.
- De, nem látom a fiam. Nem látom… – forgatta a szemét Deda néni. Újra sírni kezdett.
- Nem baj. Elintézem. Csak várjon itt a bejáratnál. – villant agyamba egy képtelen ötlet, miközben gyengéden a fal mellé irányítottam.
- Mindjárt jövünk. Nyugodjon meg. Esküszöm, idehozom. – mondtam még mentemben. Aztán eszembe jutott anyám…
- Ha tudná, mire készülök, azonnal kitépné a hajamat. – De nem tudja. Hála az egeknek. – nyugodtam meg a gondolattól és a hirtelen kínomban kiagyalt ötletemtől vezérelve egy magas rangú tiszthez léptem.
- Jó napot kívánok. – álltam elé határozottan.
- Kezeit csókolom.
- Tiszt Úr! Volna egy kérésem. De nagyon sürgős ám!
- Hallgatom.
- Valahol ott a sorok közt áll a vőlegényem. Györfi Bandi… kérem szépen, hogy ne engedje felesküdni.
- Neeee? – fúrta a tekintetét az arcomba. Látszott rajta, hogy ilyet sem kértek még tőle.
- Nem lehet… kérem. Nem lehet hogy elvezényeljék...
- Miért nem?
- Mert… - küszködtem a képtelen mondandómmal. Aztán lehajtott fejjel mégis kiböktem: „Várandós vagyok. Menekül. Ne engedje, hogy árva legyen ez a kisgyerek.” – simogattam meg a hasam.
- Azt akarja mondani, hogy van itt egy gyáva Magyar?
- Azt. – vágtam rá határozottan. Éreztem, hogy nyert ügyem van.
- Várjon! Itt. – parancsolt rám. Még láttam, ahogy elrohan. Két perc múlva pedig a hangosbemondó a következőket üvöltötte: „Györfi András (lakik… etc…) azonnal lépjen elő és futólépésben jöjjön a parancsnoki emelvényhez.
Azt, hogy az emelvénynél mi történt soha meg nem tudtam. Csak álltam, vártam és szégyelltem magam. Egy olyan emberért hazudtam, aki nem érdemelte meg a jóságomat. Igaz, nem érte tettem. Nem is Deda néniért, hanem egy anyáért, aki a fia miatt „elbukott”. Nem emlékszem mennyi idő telt el…
Hirtelen tűnt elő Bandi. Mosolyogva tárt karokkal rohant felém. Szerelmesen átölelt.
- Te, te… kis füllentő! Ilyet mondani. Szóval hozzám jössz! – csippentett bele az arcomba boldogan. Ő tudta a legjobban, hogy amit néhány perccel azelőtt a tiszttől hallott, csak merő kitaláció.
- Ilyen képtelenséget, csak szerelmes nő találhat ki. Követlek, bárhová viszel. – lelkendezett, miközben nem is sejtette mekkorát tévedett.
- Gyere utánam. – fogtam meg a kezét, és bejárat felé húztam. Nem ellenkezett… inkább boldogan követett. Egészen addig, amíg meg nem látta az édesanyját. Megdöbbent arcán először csalódás, azután harag futott végig.
- Sejthettem volna! Én marha! Azt hittem tényleg miattam jöttél… hogy képes vagy ekkorát hazudni értem… közben pedig anyámmal kieszeltétek az egészet… nem is miattam jöttél és nem is szeretsz ugye?
- Nem szeretlek. – vágtam rá.
- Mi történt? – nézett rám Deda néni is megkönnyebbülten.
- Elhoztam a fiát, ahogy ígértem. Ennél többet nem fontos tudnia. Már nem lesz feketeinges. Megnyugodhat.
- Hálásan köszönöm. – sírta el magát újra. Bandiba kapaszkodott, aki rezzenéstelen faszerű arccal hagyta, hogy megfogják a karját. A szemébe néztem.
- Vésd jól az eszedbe, soha, de soha többé ne gyere a közelembe! – emeltem meg egy kissé a hangomat. Nem vártam választ. Elindultam a kapu felé. Akkor láttam Bandit utoljára. Legalábbis sokáig így hittem…
Utolsó kommentek