Valójában a Kelecsényi szűcsnél jó dolgom volt. Mária a szűcs felesége jóindulatú, bár örökösen borúlátó nő volt. Ettől függetlenül, jól kijöttünk egymással.
- Majd meglátjátok, ezektől az oroszoktól nem sok jó telik! Megvetik a lábukat, aztán a mi hazánkban is diktálni fognak! Nem terem majd babér a maszek világnak. De még a Magyarnak sem! - hallgattuk alkalmi jóslatait, és nem mertünk belegondolni abba amit megjövendölt... helyette...
- Jaj, Te mama! Ne kárálj már! - mondta Kelecsényi az asszonyának kedvesen..., miközben örökösen velem is viccelődött. - Na kisasszonyka... mára még két bundát kell kiszabnunk és összeállítanunk... óh, hogy az sok??? Én a magácska korában bezzeg nem mondtam ilyesfélét... de már más világ van azt látom... az ilyen kis fruskák, csak billegnének a meseszép Kelecsényi bundában, de dolgozni az ugye ... smafu... mondogatta olykor nevetgélve. Igazából pedig tudta, hogy rám komolyan számíthat. Megbízható, szorgalmas munkaerő voltam. Olyannyira, hogy egy napon, amikor anyagbeszerző kőrútjáról hazatért így szólt.
- Zsófia, a fiatalos lendületedre és a leányos ízlésedre van szükségem. Szeretnék egy meseszép kirakatot... be kellene rendezned. Rád bízom. A lényeg hogy kedvcsináló legyen a Kelecsényi szűcs munkájához. Szóval... minél többen jöjjenek az orosz bárisnyák az üzletünkbe bundáért... Elvállalod? - kacsintott rám. Hirtelen megállt bennem az ütő, de aztán összeszedtem magam.
- Igen. Persze... - hebegtem, boldogan. És attól a perctől fogva, a kirakatrendezéssel voltam elfoglalva. A kirakat a bolt mellett a kapualjban volt. Belsejét már moha zöld brokáttal kibélelték. Egy bundának kellett helyet találnom benne, úgy, hogy ízlésesen és hívogatóan szép legyen az összhatás. Kaptam egy táblát is, amelyen a cím mellett egy nyil mutatott az üzlet irányába. A szűcsné adott néhány rozsdás színű falevelet, meg sok-sok narancssárgás művirágot, amit kedvemre használhattam.
Emlékszem, sokáig töprengtem a megvalósításon. Álldogáltam a kirakat előtt és becsukott szemmel elképzeltem, milyen is legyen a "vevőcsalogató". Végül pedig döntöttem. A virágokat szétszórtam, mintha az őszi szél kavarta volna oda őket... aztán a bundát kiakasztottam úgy, hogy kihajtva kikandikáljon a selyem bélése... jól láthatóvá téve, hogy a táblán szereplő szűcsnél nem holmi bóvlit árulnak. Két napig dolgoztam a látványon.
Emlékszem, éppen az utolsó simítások voltak... még egy őszi levelet tűztem fel a bunda gomblyukába, amikor Mária asszony hirtelen megjelent. Elragadtatásában alig jutott szóhoz.
- Látod, még a romokon is virág nyílik. Tökéletes! Igazán ügyes lány vagy te! - rikkantott. A hangzavartól, úgy megijedtem, hogy bevertem a fejem.
- Tényleg? - néztem rá boldogan.
- Meg vagyok elégedve veled, te lány! És... ezért is, beszédem lenne a jövőről... Az urammal eldöntöttünk valamit. Ha végeztél, gyere még be a műhelybe. - utasított aztán magamra hagyott.
Amikor rátettem a kirakatra a lakatot, elöntött egyfajta jól eső, alkotói érzés... hátraléptem, hogy még egy utolsó pillantást vessek a művemre. Összehúztam magamon a háborúban megviselt kabátomat... kicsit még gyönyörködni akartam a bundában, ami számomra csak az álmaimban létezett, no meg szó, ami szó elégedett voltam... önmagammal... és akkor hirtelen megszólítottak.
- Tetszik?
- Nagyon. - feleltem ösztönösen.
- Szeretnéd?
- Nagyon. - válaszoltam újra.
- Megvegyem? - kérdezte az idegen.
- Nekem?
- Neked.
- De hiszen, nem is ismerem magát! - néztem értetlenül a férfire. Mire ő...
- Hülye vagy te fiacskám! - legyintett bosszúsan, majd sarkon fordult és otthagyott. Nem értettem mi baja...
Aztán anyám otthon kiokosított. Attól a perctől fogva nagyon jól megnéztem, kivel állok szóba. Később meg a Kelecsényi, feltette életem legfontosabb kérdését...
Utolsó kommentek