Egy napon, amikor már semmiféle ennivalónk nem volt és még csak remény sem volt arra, hogy szerezzünk, édesanyám elhatározta, hogy vidékre utazunk cserélni. Azon az estén láttam először féltve őrzött kincsét, amelyet valamikor régen, édesapámtól kapott. Egy vastagabb aranyláncon egy brillel kirakott keresztet, és mellette függőként egy attól is kisebb szívecskét.
- Másunk nincs. - simogatta meg szomorúan a féltve őrzött ékszert. - Talán adnak érte krumplit, lisztet vagy tojást... vagy valamit... amit ehetünk... de jó lenne! - ábrándozott el egy kicsit, egészen addig amíg Naca néném ki nem zökkentette.
- Egy fenét! Azt nem, Lina! - ugrott fel néném az asztaltól. - Azt, aztán nem! - nyomatékosított. Még láttam, ahogy nagy sebbel-lobbal berohan a szobába és teljes erővel kihúzza a komód alsó fiókját. Aztán, már csak hallottam... mintegy magának mondta...
- Ezekre már úgy sincs szükségem! Nem megyek én már férjhez soha! Aztán csörgés, motoszkálás egy darabig. Némán hallgattuk a kiszűrődő zajokat. Egy idő után...
Mire előkerült már egy egész ölre való stafírungot szorongatott a kezében. Hosszú évek gondos vágyát és munkáját... lepedőket, abroszokat... amiknek szélén kékkel gyöngybetűkkel hímezve, virított a K.A monogram.
- Kovács Anna, ezt... nem kéne... - pityeregte el magát anyám, és hálás szemmel nézett nővérére, miközben két ujja között morzsolgatta az örökül hagyott keresztet.
- Elég! Holnap utazunk Vácra és kész! Punk-tum! Ideje lenne már ennünk valamit! - zárta le a témát Naca.
Másnap hajnalban keltünk, és Vácig a vonat tetején utaztunk. A Pestről induló szerelvényen úgy jutottunk el a célállomásra, mint az állatok. Egymás hegyén-hátán... Szörnyű volt... Persze, ha akkor sejtem, hogy mi vár még ránk aznap és hogy a borzalmaknak ez csak a kezdete, akkor minden bizonnyal el sem indulok. Még akkor sem, ha az odavezető út nehézségeit némileg feledtette, hogy egy kevés liszthez, tojáshoz és húshoz jutottunk.
Késő délután indultunk vissza. Az egész napos rohangálástól majd' leszakadt a lábunk. Már egy idő óta szótlanul bandukoltunk, amikor az állomás felé vezető úton hirtelen orosz teherautók tűntek fel. Ez pedig már önmagában véve is szorongásra adott okot, valójában pedig, rosszat jelentett.
Az oroszok közeledte miatt az addig tűrhető hangulatunk egy csapásra ijedtségre váltott. Hirtelen nem értettem, hogy anyám miért húz újra a fejemre egy öregasszonyos kendőt, amit egészen a szememig köt, de később nagyon is megtudtam...
- Takard el magad! - parancsolt rám akkor, majd lehajolt és az út porával összekente az arcomat...
Az állomáson hatalmas tömeg fogadott bennünket és rossz érzéseink is beigazolódtak. Éppen, hogy csak odaértünk, máris megjelentek az oroszok és néhány perc leforgása alatt birtokba vették az egész váci pályaudvart. Lökdösődtek, parancsolgattak és géppuskájukkal hadonászva kiválogatták a várakozó tömegből a fiatal lányokat. Mire a pestről érkező személyvonat befutott, már egész kis csapatot gyűjtöttek össze a zokogó "Zsenyá- kból". Összehúztam magam. olyan kicsire, amilyenre csak lehetett... és akkor hirtelen megütötte a fülemet egy szó: "megerőszakolják..." Rémülten álltam anyám mellett, amikor hirtelen engem is utolért a végzet. Az egyik katona hátulról lerántotta a kendőmet... gesztenyebarna hajam a vállamra omlott...
- Óh. "Krászívájá gyévocská!" (szép kislány) - ragadott meg azonnal úgy, hogy majd kiszakadt a karom. Néném és anyám halottsápadttá váltak. Szemükbe kiült a félelemmel teli aggódás, és az anyatigris vad dühe, ám mielőtt tiltakozni kezdtek volna az orosz a halántékomnak szegezte e fegyverét. Földbegyökerezett a lábuk... mozdulni sem mertek.
- "Páslí!" (gyerünk) - ordította az orosz és húzni kezdett az egyik vágányon veszteglő tehervonat felé. Még láttam, ahogy édesanyám sírva kiszakítja magát a tömegből és elindul utánam, aztán már nem tudom mi történt vele... (később tudtam meg, hogy leütötték) csak bukdácsoltam, mert a katona meg-megtaszított... reszketni kezdtem. Aztán egyik pillanatról a másikra megszállt valami különös érzés. Bekalkuláltam a halált, ami egyszerre adott nyugalmat és mégis rettegést.
Az orosz a földre lökött.
- Mi Atyánk ki vagy a mennyekben... - kezdtem imádkozni, de az oroszt ez, egy cseppet sem hatotta meg. Felrángatott és újra a homlokomhoz szorította a fegyvert.
- Lőj már! - rimánkodtam magamban. De a katona nem lőtt. Helyette lázasan tépni kezdte a ruhámat. Húzta, cibálta.
- "Kosztyjúm" (ruha) Vetkőzni! - mondta türelmetlenül. Félig oroszul, félig magyarul úgy hogy majd' felfalt a szemével.
- Hozzám ne nyúlj! Te mocskos disznó! Szemét ruszki! Inkább, lőjj már le! - hadakoztam vele, de ő nem tágított, csak szaggatta a cafatokban lógó fehérneműt is.
- "Krászívájá Zsenyá! Zsenyá!" (gyönyörű nő... nő) - sziszegte felajzva és egyre vadabbul csókolgatni, majd fogdosni kezdett. Elöntött a düh.
- Hagyj békén, te szemét! Inkább megdöglök... - üvöltöttem magamból kikelve és ösztönösen végigkarmoltam az arcát. Kiserkent a vére. Odakapott.
- Tü búgyess, umiráty! (Meg fogsz halni!). - sziszegte és a melleim közé nyomta a géppuskát. És, akkor valami egészen különös módon a dühöm hirtelen elszállt. Elöntött az esélytelenek nyugalma. Vártam a megváltó halálra. Behunytam a szemem. Talán még mosolyogtam is...
- Na pacsai Zsófi, te most már mindjárt vége, meghalsz! - mondtam ki hangosan...
- Sto? Stooo? (mi? mit?) - értetlenkedett az orosz, de én akkor már nem törődtem vele. Gondolatban messze jártam... fent a mennyei, kék égben.
- Mi Atyánk... ismételgettem egyre hangosabban, mint egy imamalom és összekulcsoltam a kezeimet. - Felkészültem a halálra. Ölj csak meg! Édes Istenem, segíts! Gyorsan haljak meg... - jutott még eszembe... aztán lepergett előttem a keserű gyerekkorom, nagyanyám szúrós tekintetét láttam... ahogy odasziszegi nekem, "fattyú"... és az elképzelt apámét, akihez soha nem volt szerencsém... felvillant előttem édesanyám és néném képe... - szegények, belebolondulnak, ha meghalok... aztán megbékéltem... vártam mikor sül el a fegyver. Vártam és vártam... de nem történt semmi. Nem tudom mennyi idő telt el. Nekem óráknak tűnt. Aztán valami orosz motyogást hallottam... meg még azt a zajt ahogy nyikorogva kinyílik a vagon ajtaja... utána még néhány rémültnek tűnő orosz mondat...
- "Tü vlázsennűj! (Te szent vagy!) Vozse moj! (Istenem) Tü szvjátájá gyevá Máríjá! (Te vagy szűz Mária)... És hirtelen már csak az állomásról beszűrődő zajok...
Aztán anyámék rohanó léptei és őrült, szinte hisztérikus ölelése... elájultam. Amikor magamhoz tértem édesanyám sírva szorított magához. Tudtam, túl nagy árat fizettem azért a kis ennivalóért, amit néném holmijáért cseréltünk és mégis... hálás voltam a sorsnak... - Élek. Azon a napon Isten meglátogatott. Bántódásom sem esett... nekem nem... nem úgy mint másoknak, akikhez...
1945-ben a "felszabadulás után" felhívást intézett a kormány... ingyenes magzatelhajtásra és nemi beteg kezelésre jelentkezhettek.
http://bfl.archivportal.hu/id-607-peto_andrea_budapest_ostroma.html
Utolsó kommentek