A Kelecsényiéknél történt beszélgetésről nem szóltam senkinek. Sem édesanyám, sem néném nem tudott semmit a dologról, egészen addig, amíg egy szép napon a Jánosba menet előtt el nem szóltam magam. Mármint úgy, hogy megpendítettem...
- Kellene egy varrógép.
- Éppen, volna egy a szomszéd Juliskának, említette is, hogy van egy öreg singere a padláson. De mire ez a hirtelen kívánság? A múltkor még hallani sem akartál arról, hogy itthon is varrj! - kapta fel a fejét édesanyám.
- Már csak itthon. Bezár a szűcs műhely. - feleltem.
- Bezáááár? Nem megy a bolt?
- De megy... csak, elmennek a Kelecsényiék Malmöbe. Képzelje engem is vinnének! - csúszott ki a számon. Ám ahogy kimondtam azonnal bántam. Csak, mert édesanyám hirtelen halottsápadt lett. Abban a pillanatban úgy éreztem, felesleges olyanról beszélni, amiben már döntöttem. Annál is inkább, mivel megijesztettem szegényt...
- Szeretnél? Mert, ha ott van jövőd... megérteném, de az a helyzet, hogy azonnal agyon vágnálak, ha így akarnád!
- Hogy én??? - nyomatékosítottam meg a kérdésemet. De akkor már anyám sírt. Alig tudtam megnyugtatni. - Már megmondtam nekik, hogy nem utazom. És erről többet, ne is beszéljünk. - egészítettem ki még a neki szánt mondandóm... de azért ő még visszakérdezett.
- Biztos?
- Igen, ezért kell a varrógép. Kell a kereset.
- Máris a tiéd. Megyek is a szomszédba... De tényleg megfojtanálak inkább. Az a szerencsétlen Puccparádé is jobban tette volna... ha vigyáz a fiára. - indult kifelé édesanyám. Az arcán megkönnyebbülést láttam.
- Ki az a Puccparádé? - néztem utána, de mivel választ nem kaptam, nem is törtem rajta a fejem... talán jobb is volt, hiszen még azon a délutánon az is kiderült.
Olvastam, hogy a "második világháború alatt a szent János kórház munkájában fennakadás nem volt, bár szélsőséges körülmények között kellett dolgozniuk. A kórház dolgozói katonaszökevényeket és vallási okokból üldözötteket bujtattak. Horváth Boldizsár professzor személyesen mentett ki az óbudai téglagyárból elhurcoltakat. Sajnos áldozatai is voltak a rémuralomnak, Góth főorvost a kórházból hurcolták el, Dr. Kéry Rezsőt a kórház területén lőtték agyon. Bombatámadás nem érte a kórházat, viszont az ostrom sok kárt okozott" benne. És valóban... a helyzet is ezt tükrözte. A romos épület falai hidegen meredeztek. Valahol egy bádog tetőt hajlítgatott a szél... a hajdan elismerten szép kertben csak a kijelölt út volt járható. Néhol az is alig-alig...
Amint beléptem a sebészeti épület ajtaján megcsapott a klór és a jód szaga. Tulajdonképpen hozzászoktam már, de valahogy mindig összerázkódtam ettől a jellegzetes keverék szagtól. A látvány, ami elém tárult mellbevágott. "Emberhegyek", "halmok"... körülöttük fehér fityulás önkéntesek... kötszerrel, lavórral rohangálnak...
- Mintha többen lennének. - néztem körül a folyosón, ahol szinte egymást érve feküdtek a betegek. A csont sovány testek... - sajnálkoztam az emberi roncsokon. Még az előző napon hallottam ugyanis, hogy a Magyar gettó volt lakói... már, akik megúszták a nyilasokat... - tettem egy kis kitérőt gondolatban. Aztán hirtelen visszazökkentem a valóságba. Dr. Szepessy szólt hozzám.
- Jöjjön Zsófia! Telt ház van. És van itt egy új eset. Testhez álló feladat... Rendbe kéne tenni azt a lányt ott. Egy órája hozták... ott, hátul a fal mellett. Látja? Őt... - mutatott a terem végébe. Még él... óvatosan ételhez, italhoz kellene szoktatni. Magára bízom.
- Persze. - vágtam rá és azon nyomban el is indultam. Az út a másik végre, egy örökkévalóságnak tűnt. Többször is megállítottak... kérdezgettek, segítettem...
Aztán, egyszer csak odaértem. Megálltam az ágy mellett... A lány a hátán feküdt, mozdulatlanul. A lepedő amivel letakarták, lágyan vette körbe a testét... alakja jól kivehető volt... alig nyomott harminc kilót. Beesett arcából sötétbarna, ismerősnek tűnő szem nézett fel rám. Nem volt a jelenben... csak nézett, de nem látott... és akkor hirtelen a felismerés a szívemig hatolt. Sikítottam egyet, de akkor már öleltem, szorítottam...
- Kati! Katikám! Te élsz? - hörögtem szánalommal, lelkiismeret furdalással telve... sírtam és zokogtam... de ő rám se hederített. Üveges szemmel nézett a semmibe.
Utolsó kommentek