Drága Anyám!
Folytatom. Valahogy hosszú ideig nem ment az írás… bocsásson meg.
Zsófinál tartottam… talán megért, talán nem… de mindenképpen tudnia kell, hogy őszintén és igaz szerelemmel szeretem őt. Igen, szeretem, mind a mai napig… sajnos, a sors elválasztott minket, valahogy nem akarta kettőnk felhőtlen jövőjét. Bevallom én sem így terveztem. Mégis, nos, Amerika lett belőle… itt ülök egy farmon egy istállóban, puritán körülmények között élek és esténként hol magára, hol egy gyönyörű pesti lányra gondolok. Gyötör a hiányuk…
Számtalanszor felteszem magamnak a kérdést: hol rontottam el? Hogy mindezt miért is írom? Eltévelyedtem volna? Vagy az a nap, volt a vízválasztó mindannyiunk között, amikor ártatlan emberek cipői maradtak a Duna parton és felgyorsultak az események? Vagy az volt, az ok, hogy illegalitásom nem adhattam fel? Soha semmilyen körülmények között még csak utalnom sem volt szabad semmire… mert ártatlan emberek haltak volna meg. Mi történt? Kérdeztem oly sokszor, hol az eszemet, hol a lelkemet, de mindkettő mást válaszolt. Nem választhattam sem magát, sem Zsófit, mert veszélybe sodortam volna az életüket.
Ha tudná anyám, mennyi álmatlan éjszakám volt. Mardosott a lelkiismeret, amiért elhanyagoltam magukat. Sőt egyenesen eltűntem. Csendőrökkel, nácikkal iddogáltam, nevetgéltem. Jaj, drága anyám! Ha megértené milyen nehéz volt megjátszanom azt, ami ellen minden zsigeremben tiltakoztam! Azt, hogy náci vagyok… nem, nem tudnék otthon élni, mert Györfi Bandi körözött személy… olyan, akit távollétében még azzal is megvádoltak, hogy részese volt 1944 júliusában Ságvári meggyilkolásának. Pedig csak, szemlélője voltam az eseményeknek. Rossz időben rossz helyen.
Gyanúsíthatnának, talán, de nem vádolhatnának… mert e kettő egészen más. Csak, mert olyan idők jártak, hogy kettős életet kellett élnem. És beismerem éltem is. „Hivatalból” az ellenséggel barátkoztam… „náci” voltam, de ugyanakkor titokban zsidómentő. Persze, ez utóbbi, ma már nem számít. Zsidót menteni, az csak önmagamnak érdem. Hogy tudom, jó ember vagyok… mit érek vele? Mint ahogy azzal sem érek semmit, hogy tudom, a lelkem tiszta a lelkiismeretem nyugodt. Mégis más… Csak maguk miatt mardos még a bánat… mert a szeretet soha nem múló, távoli fájdalmat okoz.
Furcsa világ lett otthon. Az államrendőrség hamis tanúkat vonultat fel és igaztalan vádak alapján ítélkeznek a bírók. Megszámlálhatatlanul sok embert kapnak el koholt vádak alapján… zárnak be, kínoznak meg, és ítélnek el bizonyítékok nélkül.
Mennem kellett, űzött a félelem, hogy magát is, és Zsófiát is utoléri a bosszújuk. Hát mentem… szintén illegálisan. Tudván, tudva, hogy magukat kétségekben hagyom… hogy Zsófival együtt megvetnek a tetteimért… és tudva, hogy nincs visszaút…
Bocsásson meg, túl sokat csapongok…
Attól a naptól fogva, hogy mélyebben bevontak a feladatokba, Zsófit is hanyagolni kezdtem. Maga is észrevette, hogy szinte csak aludni jártam haza. Muszáj volt… Gondolom, nem értették, merre és miért tűntem el, de a politikai helyzet megkövetelte.
Több hírszerzői feladatom is volt, ezért aztán sokkal többet is kellett találkoznom bizonyos személyekkel. Ilyen volt Pálfi Gergő is, akit még anyám is ismer, hiszen egy iskolába jártunk.
Pálfi, Sztójai köreibe tartozott. Felverekedte magát. Törtető és meglehetősen erőszakos ember hírében állt. Engem, valamiért kedvelt, ezért sokat voltam a társaságában. Konyakozás közben, különösen bőbeszédű tudott lenni. Emlékszem, egyszer egy pisztolyt is hozott ajándékba ezzel a felkiáltással: „Na, cimbora! Ezzel kell levadászni a szocdemeseket.” És miközben ezt mondta, részegen lövöldözni kezdett.
Azon a lövöldözős napon Zsófit kellett volna várnom a budai hídfőnél, de Pálfitól és egy német félrészeg haverjától nagyon nehezen tudtam megszabadulni. Pedig, jobb lett volna, előbb… édes istenem… a híd felé tartva, útközben a poklok-poklát éltem át. A pesti járdákon iszonyatosan hosszú sorokban emberek százai jajveszékeltek. Láttam, anyám. Mindent láttam… azon az estén porba hullt az EMBER! Csak állatok voltak.
Mire odaértem, Zsófit sem találtam meg… aztán összesűrűsödött minden. Hosszú idő eltelt, mire találkoztam újra vele, és úgy érzem, örökre elkéstem. Ő sem, és maga sem tudta, hogy Sándorral, zsidókat bújtattunk a szomszéd ház pincéjébe. Böbe néni fia nélkül, bizony, nem boldogultam volna. Sándor szervezte az élelmiszerük beszerzését és a vízzel való ellátásukat is. Egyébként egy egészen nagy sejt dolgozott a különböző búvóhelyekre eldugott zsidók megmentésén. Egy jól szervezett ellenállási mozgalom működött.
Schwarcz Kati, a Zsófi barátnője… ezt ma, már gondolom, tudja anyám. Szóval, amikor Pálfitól tudomásomra jutott, hogy razzia lesz a szomszédságunkban nagyon megijedtem, de éreztem ott kell lennem az akcióban, hátha tudok tenni valamit… értheti, hogy azt pedig csak, személyesen lehetett. Ha tudná, mennyire bántott, hogy abból a házból, csak Askenázinét és a két gyereket menthettem meg. És hogy Kati… ott maradt. Meg sem mozdult többé. Tulajdonképpen a mocskos Pálfinak köszönhetem az egészet, de erről és hogy pontosan mi történt, majd később még mesélek.
Drága Anyám! Előreszaladtam az eseményekben, elnézést. Csak hát csapong bennem még mindig az a rohadt visszafordíthatatlan történet.
De, visszakanyarodva… tudtam, hogy a tűzzel játszom, mint ahogy azt is, hogy az a Schwarcz lány, annak fontos, akit a legjobban szeretek. Így utólag, gondolom, bizonyítani is akartam… persze másért is, idegenért is megtettem volna, de ez az eset számomra magánügynek számított. Szóval, egy nap elhoztam a lányt… a házmester közreműködésével, akinek a lelkére kötöttem, hogy mit mondjon, ha Katit keresik.
Az esetről, senkinek sem szóltam, csak hallgattam. Ha lebuktam volna, maguknak ártok… egy dologra azonban nem számítottam. Kati vesztére…
Egy szörnyű napra, amikor a véletlenek összejátszása révén, egy és ugyanazon helyen mindketten előfordultak.
Az-az átkozott nap… egy szokatlanul hideg és esős nap volt. Már kora reggeltől szakadt. Amikor felébredtem, akkor még nem gondoltam, mennyire meghatározója lesz az életemnek… és kivételesen előre sem volt tudomásom arról, hogy német tisztogatás lesz az Olasz fasor 35-ös számú házában. Ebéd közben dicsekedett el vele Pálfi. Nem számítottam arra sem, hogy Zsófit meglátom a szemközti járdán. Kati kirohanására és anyám kétségbeesett, de ölni képes, tekintetére meg végképp nem gondoltam. Úgy kellett tennem, hogy ne vegyenek észre rajtam semmit, hiszen mindenki körülöttem volt, akit féltettem.
Tudja, nem tartottan Pálfit sokra, de Fritz Müller besúgójának sem gondoltam volna. De, mint minden ez is kiderült. Pálfi maga mesélte nekem… emlékszem, azon a végzetes napon… mint említettem a levelemben, pont ebédeltünk. Pálfi kedélyeskedett.
- Na, Bandikám, meghívlak egy ebéd utáni „csemegére”. Velem jöhetsz Fritz Müller akciójára, aki Göring utasításai szerint ma tisztogatást tart a szomszédotokban. Fülest kaptam, és azonnal jelentettem Fritznek, hogy a rendszer ellenségei tanyáznak a házban.
- Kitől jött az információ? – néztem rá kíváncsian, miközben tudtam, hogy a válasza nem csak magam miatt, de az egész szervezet érdekében is életbevágóan fontos.
- Pszt… ez legyen az én titkom. Inkább igyunk a medve bőrére, akkor is, ha ez, így előre, nem szokás.
- Hogy te milyen titokzatos vagy öregem… és melyik házba megyünk?
- Hazai pálya… mellettetek, a 35. – válaszolta, miközben jól meghúzta a pálinkás poharát…
Anyám, el tudja képzelni, hogy meghűlt bennem a vér. Megijedtem, de már csak azt tehettem, hogy visszahúzódok, ezért kedélyesen, nevetgélve örömömet fejeztem ki Pálfinak és megköszöntem a meghívást.
- Erre igyunk! – emeltem meg a poharat magam is. Igyekeztem leplezni az idegességemet, és a lehető legtermészetesebben viselkedni. Egyszer csak kettő után, Pálfi felpattant.
- Indulás! Idő van. – nézett rám a pálinkától harcias tekintettel. Nekem, pedig mennem kellett. Katiért… és aztán megtörtént az a szörnyű eset, aminek Maga is szemtanúja volt.
Drága Anyám! Bocsássa meg, majd folytatom… szünetet tartok. Nem bírom… jó lenne, ha mellettem lehetne…
Szerető fia, Bandi.
Utolsó kommentek