Ám, mielőtt mélyebben taglalnám az 1944-ben történteket, a könnyebb megértés miatt, elárulom anyámnak, az előzményeket.
Már 1943.-ban, a sors összehozott Kecskeméti Sándorral, akit a Széll Kálmán téren mutattak be nekem. Kecskeméti, lobbanékony és szuggesztív tanárember volt… és akkor még nem tudtam, hogy a Magyar Függetlenségi Mozgalom illegális lapjának szerkesztője. Szabotőr és zsidó mentő… meg, amolyan mindenes… aztán, engem is beszervezett… hagytam… Óvatosan kellett dolgoznunk.
Kállayról ugyanis, köztudott volt, hogy szorgalmasan osztogatta a munkaszolgálatra szóló katonai behívókat. Mozgalmi tagoknak és a szociáldemokratáknak… no meg mindenkinek, akiről azt súgták be, hogy KB tag. Szóval, nem volt tanácsos az óvatlanság… emlékszem, amikor Szakasits Árpádot letartóztatták és Schönherz Zoltánt a KB másik titkárát kivégezték. Feloszlott a Történelmi Emlékbizottság is… Engem is megérintett a helyzet… az időben szinte, minden ellenkezett az elveimmel, vagy mélyen felháborított, elkeserített.
Mindenfelől hallani lehetett, hogy országunknak óriás veszteségei vannak. A doni tragédia mély hatást gyakorolt a közhangulatra és rám is. A politikai helyzet kihozta belőlem, hogy először csak bólogattam, vitatkoztam, de aztán lassan, engem is elsodortak az események. Mint ahogy minden jó érzésű embert. Így történt, hogy kevés rávezetés után, ellenálló lettem… egy titkos és jól szervezett gépezet része. Igen, anyám, én Györfi András megpróbáltam a magam módján tiltakozni az akkori gyalázatos helyzet miatt.
Ez utóbbin anyám biztosan meglepődik, és felmerül magában a kérdés… „de hogyan, lettem akkor náci párti? Miért akartam feketeinges lenni, „Hitler alakulatában?” És mit kerestem anyám szeme előtt, azon a számomra is végzetes napon az Olasz fasor 35-ös számú házában? Mert, tudom, hogy észrevett. Le, sem tagadhatnám. És nem is akarom. Soha nem felejtem el a rettegő szemét. Azt hitte, hogy nem vettem észre a gang falához lapulva? De igen… és ezekről majd szót ejtek… pár sor erejéig azonban még, visszatérek az előzményekre.
A történelemből ma már maga is ismeri, hogy a kormány titkos tárgyalásokat folytatott az angol-amerikai szövetségesekkel. És persze, mint, ahogy Hitler, úgy az ellenállási mozgalom is tudomást szerzett a titkos megbeszélésekről. Pontosan ez volt az oka, hogy Hitler Magyarország megszállása mellett döntött, az ellenállási mozgalom tagjai meg szép lassan beszivárogtak közéjük.
Mint ismeretes, a német megszállók, 1944. március 19.-én meg is érkeztek. Ideirányították Adolf Eichmannt a zsidók deportálásának irányítására.
Még ugyanazon a napon, Kecskeméti Sándor felkeresett. Nem körülményeskedem, szinte parancsba kaptam, hogy épüljek be a németek mellé… mert megindult a zsidóság német mintájú üldözése. Sárga színű hatágú csillag viselésére kötelezték őket. A propaganda azt terjesztette, hogy a háborús nélkülözésekért a zsidóság a felelős. Május közepén megkezdődtek a deportálások.
Nem volt könnyű dolgom. Mint, ahogy senkinek sem lett volna hasonló helyzetben. De, hááát, az ellenállást önként vállaltam… és szívügyemnek éreztem. Ez volt az oka annak is, hogy a budakeszi úti cukrászdába kezdtem járni. E neves helyiség volt ugyanis, a magyar nácik és a szimpatizáns csendőrök törzshelye. Esténként néhány sör mellett, hamar cimborájuk lettem…
Drága Anyám!
Hiszen tudja maga is, hogy Hitler Mein Kampf-ja a magyar nácik bibliájává vált és az SS védőosztag feketeingesei és az SA rohamosztag barnaingesei közé is egyre több és több fiatal állt. Ezt használta ki az ellenállási mozgalom… így kerültem közéjük… de nem szaladok előre.
Azon az őszön életbe lépett a totális diktatúra. Beindult a német propaganda gépezet… az erőszak mindennapos lett. Megkezdődött országunkban is a zsidótlanítás. Ennek a gyalázatnak a megakadályozására, pedig a legnagyobb segítség csak az lehetett, hogy minél több zsidót mentsünk meg. Bármilyen áron!!!
Megérti anyám, nem tárhattam szét a kezem, mintha mi sem történt volna… mentem, segítettem, ahogy tudtam… egészen 1944 szeptemberéig, ismeretlenekért küzdöttem… ám volt egy nap. Csak egyetlen, amitől fogva félni és félteni kezdtem… Zsófi miatt aggódtam.
Szégyellem, de azon a napon az éhen maradt zsidóknál is jobban érdekelt az ő élete, ami csak pillanatokon múlt, mert veszélybe került... az volt Budapest legszégyenletesebb napja. Az a nap, amikor elkezdték a Dunába lőni a magyar zsidókat.
Szemtanúja voltam... Bocsásson meg anyám. Megrendültem. Képtelen vagyok most folytatni, de ígérem, a történetet hamarosan befejezem.
Szerető fia.
Bandi
Utolsó kommentek