Deda néni cselszövését elmeséltem anyámnak is, aki azonnal haragra gerjedt.
- Megölöm azt az áspiskígyót! Még, hogy az én lányom kéne ágyasnak! A mindenit, mit képzel az? Na… majd én megmutatom neki ki a férfiember nő létére! Csak egyszer találkozzam vele össze, kitépem azt a kényes, úri frizuráját!
- Édesanyám!
- Csitt! Azt a Bandi fiút meg… többé ne lássam a kapunkban. Akad majd hozzád való. Legyeskednek itt elegen…
- De nekem, csak ő kell!
- Persze! Szerelmes a kisasszony! Látom én! De az nem minden. Nekem ide ne jöjjön és punktum! Erről többet hallani sem akarok! – fejezte be az előadást. Mi tagadás, sírni kezdtem, de anyámat semmi nem hatotta meg.
Attól a naptól fogva titokban találkoztunk. Bandi a megbeszélt időben mindig a Margit híd pesti oldalán várt rám és csak a Széll Kálmán térig kísért. Onnan már egyedül mentem haza. Sokáig bántott, hogy becsapom anyámat, de háborgó lelkemet mindig megnyugtattam azzal, hogy végül is… semmi rosszat nem teszünk. Néhány epekedő pillantás és kézfogás, ami jut.
- És talán, egyszer majd anyám is megbékül. – reméltem oly sokszor, de édesanyám, amíg élt tartotta magát az akkor kimondott szóhoz. Én pedig akkor, reménykedve gondoltam egy közös jövőre, amely békében kéz a kézben fog eltelni.
- Béke? – kérdőjeleztem meg ezt a szót ma, mert abban az időben körülöttem minden csak, csupa gonoszságból állt. Pest utcáit járva, és a híreket hallgatva megtapasztaltam a poklokat. Az ember, ember elleni erőszakát… a nyilasok gaztetteit. Budapest a nyilas hatalom melegágya lett. Mindenféle tudósítások keringtek. Halálmenetről és kivégzésekről. Lezárt sárgacsillagos negyedekről. Félelemmel néztem a jövőm elé és mégis valahol elfedte mindezt a szerelem, a Kégler divatszalon és a Kútvölgyi úti házunk biztonsága. Egészen 1944 szeptemberéig… mikor is...
Egy nehéz nap után, Bandi nem volt a megbeszélt helyen. Hiába vártam, nem jött. És akkor valami súlyos teher ereszkedni kezdett.
A nyugtalanság, amely olyan erővel tört rám, mint még életemben soha. Csak álltam és vártam… és akkor hirtelen a Duna felől hangos puskaropogás törte meg e csendet. Aztán a Körút felől, hosszú tömött sorokban érkeztek a zsidók. Zokogva, rémülettel telve. Öregek, fiatalok, kicsik és nagyok… rendőrök, nyilasok kísérték a jajveszékelőket. Döbbenten néztem az eseményeket.
- Mocsok patkány! Igyekezz! – taszajtott hátba egy idős embert a suhancforma.
- Kérem…
- Úgyis megdöglötök! – vigyorgott a képébe.
- Jaj, ne…
- Remélem, szeretsz úszni mocskos zsidó. – röhögött teli szájjal és a társához fordult.
- Most jó a víz nem igaz?
- Jó bizony! Jó hideg! – felelte a másik, miközben kicsavart egy babát egy kisgyerek kezéből.
- Erre már nem lesz szükséged zsidó ivadék! Hamarosan te is megpusztulsz. - sziszegte gyűlölettel.
- Ne bántsa... hiszen az csak egy kisgyerek... - könyörögtem hangtalanul, miközben a rettegés egy körúti házfalhoz tapasztott. Mindent láttam. A zsidók csak jöttek és jöttek és jöttek…. sírás és puskatűz… sírás, ordítás, verés és puskatűz… emlékszem, szédülni kezdtem, úgy, mint azon az áprilisi kenyérosztós napon.
- Ne bántsa! - ismételtem újra és újra mint egy imamalom... és némán néztem az aprócska cipőbe bújtatott lábakat.
- Lövik a Dunába őket! Ott állnak háttal a víznek… mezítláb. – szaladt el mellettem egy rémült fiú a híradással. Leguggoltam. Összetöpörödtem, mint egy gömböc. Mozdulni, sírni sem mertem. Levegőt venni is alig.
- El innen el! - dobolt egy hang a fülemben. Anyaaa… - nyöszörögtem hangtalanul, aztán elájultam. Mindent elborított a sötétség. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Aztán...
- Ébresztő kisasszony! – rázogatott egy idős asszony. Nem kellene már haza menned? – kérdezte nyugtalankodva.
- Anya? Hol vagyok? – néztem rá értetlenül.
- Hát kislány… a pesti hídfőnél. Mindjárt, este van. Jobban vagy?
- Jól vagyok, köszönöm. Csak...
- Szerencséd, hogy senki sem vett észre, csak én. Tudod, nehéz idők járnak erre. Isten ma szabadnapos! Gyorsan menj haza, és ha lehet, ne nézz le a Dunára.
- Maga is látta? - kezdett derengeni valami.
- Én? Semmit... Te meg, igyekezz! Anyád halálra aggódja magát! És leginkább semerre se nézz! Nem neked való ma a látvány. – intett még felém, aztán, ahogy jött, eltűnt.
Én pedig azóta emlékezem... Sajgó szívvel gondolok egy a Duna parton heverő apró cipőre. Arra, amelyik halkan, topogva elillant, hogy felszálljon, egészen messze... a bárányfelhőkig. A cipőre, aminek a hűlt helye is szent, attól a szeptemberi naptól, amikor egy gyermek keze sete-sután a partra tette. Hát lehet ezt feledni?
Utolsó kommentek