Bár előfordulnak még fehér foltok az emlékezetemben, mégis volt egy olyan nap, amit elfelejteni soha, de soha, nem leszek képes. Beleivódott a lelkembe. Örökre, kitörölhetetlenül.
Aznap esőszagú reggelre ébredtem. A pinceablakon keresztül szívtam magamba a megtisztult levegőt. A szabadság illatát… az egyenlőség jó szagú esőjét, ami egyformán esett mindenkire. Akkor ott, mindennél jobban vágytam arra, hogy végre kiszabadulhassak abból a börtönből, amit zsidóüldözésnek hívtak… a pincéből. Annyira értelmetlen bűn és annyira megalázó… de ezt most hagyjuk… emlékszem, egy rozoga hokedlin egyensúlyozva megpróbáltam kikandikálni a piszkos üvegen. Hogy nem igazán sikerült, annak egy már málladozó szövetdarab volt az oka, amit valaki ráerősített a keretre. Ebben a helyzetben köszönt rám Askenáziné.
– Esik?
- Inkább szakad. – válaszoltam a kérdésére, és azon kezdtem töprengeni, mi lehet az oka, amiért mindjárt ébredés után párbeszédet kezdeményez. Igaz, nem túl jól ismertük még egymást, de azért egy s másban már folytattunk eszmecserét. Tudtam róluk már annyit, amennyi egy ilyen kényszerhelyzetben mindenképp fontos lehet. Például azt, hogy Askenázi szívbeteg és, hogy Veronika születésétől fogva valami rendellenességben szenved… igaz, ennek a részleteit nem ismertem. Végül is, mire az ülőkéről lekászálódtam, kíváncsiságomra a válasz is megérkezett. Askenáziné maga szolgáltatta azt.
- Azt beszélik, hogy az oroszok esetleg idejönnek. A férjem szerint van remény, hogy megússzuk… Tulajdonképpen azt szeretném megkérdezni tőled, ha vége lesz a háborúnak… Van kihez menned? Vannak rokonaid?
- Nincsenek. Árva lány vagyok… és csak egy unokatestvérem maradt, de ő is Amerikában…
- Esetleg jöhetnél hozzánk. A férjem orvos én magam pedig tanítok. Vigyázhatnál a gyerekeimre. Megkedveltelek, rendes, csendes lány vagy.
- Ez igazán kedves, de elboldogulok majd… és hogy mi lesz? Nos, ezen még nem gondolkodtam.
- Mindenesetre, ez egy lehetőség. Egyébként, jó gyerekek… az apjuk szeme fényei. Mielőtt idejöttünk a fiatalemberrel… a nagyobbik beteg lett. Apropó fiatalember! Mennyire ismered?
- Nem túl mélyen, de ismerem. A barátnőm udvarlója volt.
- És… mit gondolsz róla?
- Megmentett, idehozott és élek. Ennyi… és ti? – néztem rá kíváncsian.
- Minket is ő bújtatott ide. Persze nem egészen erről volt szó… A zsidó tanács egyik tagja is közreműködött… csak hát, nekem kissé furcsa ez a dolog. Az összes ékszerem ráment. Azt hiszem, nem igazodok ki rajta. A férjem szerint túl otthonosan mozog a nácik közt… csak hát nem volt választásunk. Mindazonáltal, tudtuk mi várt volna ránk. A nagyobbik gyerek nagyon beteg volt. Vírusos tüdőgyulladás. Kényszerhelyzetben voltunk. Nagyobb utazás szóba sem jöhetett. Így kerültünk, ebbe a pincébe. A túlélés… nos, az a legfontosabb e pillanatban. Szegény lányom, ha láttad volna… az apja éjt nappallá téve ápolta. Azt hiszem, meghalna bármelyikükért… - avatott be a családi ügybe.
Akkor még nem sejtettem, hogy Askenázi egykori kijelentése még aznap délután olyan valóságos lesz, mint ahogy ott és abban a pillanatban, ültem a hokedlin. Az asszony még fecsegett egy keveset a gyerekeiről, aztán elsietett a pince másik részébe.
Soha életemben nem gondoltam volna, hogy a szabad életre való várakozás mennyire megviseli az idegeimet. Egyszerűen nem tudtam lefoglalni magam. Jó szeriben csak heverésztem és arra gondoltam, ha egyszer vége lesz a háborúnak, szedem a sátorfámat és elmegyek Öcsi után Amerikába. Férjhez megyek és rengeteg gyerekem lesz… és boldog leszek… - ábrándoztam aznap ki tudja hányadára.
És akkor hirtelen, a csendet fékcsikorgás szakította félbe. Kora délután volt…
- Németek! Édes Istenem! – rohant be Askenáziné rémülten. A kicsi Sára azonnal sírva fakadt.
Utolsó kommentek