Második fejezet:
Szenvedések közt szerettem
- Jaj de közönséges valami… ez itt édesem. – mutatott a fejemre ajkbiggyesztve a művésznő, ahogy beléptem az ajtaján. Máskor biztosan ugrottam volna ilyesmire, de akkor, egyszerűen nem érdekelt a véleménye. Úgy tettem, mint aki nem hall. Mint, aki nem vette volna észre, hogy az új sapkáján élcelődnek.
- Egyébként is… pukkadj meg! A Főnökség kitanított, úgy hogy beszélhet ez a hólyag, amit csak akar. – gondoltam magamban és letettem a csomagot.
- Várj! Felpróbálom. – kapott a ruhák után a kisasszony, majd eltűnt. Néhány perc múlva, azonban morgolódva megjelent a paraván mögül.
- Na, ez aztán… ezen semmi nem lett… ez cuppf… - akarta volna mondani, de akkor én gyorsan közbevágtam.
- Most jó! Lilike ez aztán tökéletes! Alsószoknya soha nem volt ennél jobb! Ilyen alakra nem lehet hibázni… ez utóbbi, azt hiszem, hatott.
- Igggen? – nézegette magán…
- Bizony!
- Jól van, ez talán elfogadható, de várj, megnézem még a blúzt is. – nyafogta elégedetlenül, én pedig mit tehettem? Amikor ismét előkerült, újra rákezdte.
- Ez nem szűk? És a gomblyukazás, ez nem valami szép munka… - kezdte volna, ám én azonnal közbevágtam. - Pedig ez most pont jó! Olyan, mint egy álom... ráadásul ezekkel a méretekkel hölgyem, jobban nem is lehetett volna… látja? – kérdeztem és húzogatni kezdtem a blúz elejét. Észre sem vette, hogy nem a gomblyukakról beszélek… és nekem pusztán csak az járt a fejemben, amit Irén asszony mondott. „Kétszer nem dolgozunk fiam”.
- Igggen? – nézegette magát újra a tükörben.
- Bezony. – feleltem tudományosan.
- Akkor jó. Mondd meg a Kégler asszonynak, hogy a jövő héten egy kabátigazításra felkeresem.
- Megmondom. – hagytam rá mindent, aztán illedelmesen elköszöntem. Ettől fogva, nem gondoltam többet rá.
Alig vártam, hogy kilépjek a ház kapuján. Engem ugyanis, mindennél jobban foglalkoztatott az új bundás cipő és édesanyám öröme. Vígan, ugrándozva jöttem el Lili kisasszonytól. Fejemen a Főnökségtől kapott sapkámban úgy virítottam, mint egy óriási eperszem. Egy szó, mint száz, boldog voltam.
Mire a Széll Kálmán Térre értem, úsztam az elégedettségben. Kivételesen még villamosjegyem is volt. Várni sem kellett túl sokat. Amikor az 44-es begördült hirtelen megütötte valami a fülemet. Messziről, halk gitár zene szólt… aztán csend lett. Felszálltam. A villamos zötyögve elindult, és én visszazökkentem a saját gondolataimba. Örömömben szerettem volna táncra perdülni... és erről eszembe jutott Mimi néni. Mimi néni és a tánciskolája, ahová ingyen járhattam táncot tanulni attól a naptól fogva, hogy meglátott az udvarunkban cigánykerekezni. Hiába lettem ipari tanuló, arról a jó szokásomról, hogy tornázzam ugyanis nem tudtam leszokni. Torna és tánc, közös "őstől" származnak... mi tagadás jó mozgásom volt, ezt láthatta meg bennem táncoktató szomszédunk.
Mimi néni tánciskolája a Gerlóci út 10-ben volt… Marcel, a fia zongorázott, én meg mint afféle jó tanítvány hűségesen, de főleg ingyen roptam, amit előírtak a különböző órákra. Mire első bálozó lettem elsajátítottam minden olyan táncot, amire egy ilyen jó nevű helyen tanították a fiatalokat. Keringő, tangó, foxtrott…
- Óh, az-az első bál. - jutott eszembe, akkor a villamoson... a bál amire még pénzünk sem volt. Amikor anyámmal és Nénémmel átbújtunk a Marczibányi téri kerítésen báli ruhában. Csodás volt! Az a feldíszített terem, a világítás, a padok körben… én pedig ülök, anyám és néném között arra várva, hogy felkérjenek táncolni. A sok fiú! No és a zene! - villantak át az agyamon a régi emlékképek.
- Hát, ez is elmúlt. – húztam össze magamon a kabátom. Aztán… felocsúdtam.
- Zugliget! Végállomás! – kiabálta a kalauznő. Mire felocsúdtam a „báli hangulatból” már mindenki leszállt. De… valahonnan ismét halk, gitár zene szólt. És a zene jött utánam. Úgy kalapált a szívem, majd’ belehaltam… és akkor megszólalt egy kristálytiszta fiú hang.
„Van egy világ, mesevilág, tündérsziget.
Ahol a szív forrón szeret… és örök a nyár”
Emlékszem, a Kútvölgyi útig nem mertem hátranézni. Sokáig győzködtem magam, de nem sikerült. És a zene "jött" utánam.
- Úristen! Ez egy fiú! Egy, kettő, és háromra megnézem ki az! Na szóval… egy, kettő, három… - számoltam újra és aztán, hátrafordultam. A szívverésem is megállt… a fiú is megtorpant. Ő volt az… ő, aki tetszett. A fiú a Széll Kálmán Térről. Csak állt egy rövid ideig, és bambán mosolyogva nézett.
- Minek jössz utánam? – kérdeztem zavartan, mire ő újra énekelni kezdett.
„Van egy világ, mesevilág, tündérsziget.
Ahol a szív forrón szeret… és örök a nyár” Érted már? – nézett rám epekedve.
- Ez nagyon szép, de nem is ismerlek. – mondtam zavarodottan.
- Györfi. Szólíts, csak Bandinak. Én viszont, tudom a neved, kedves Zsófia. Régóta nézlek már, és ma ebben a sapkában azonnal észrevettelek.
- Igazán?
- Igazán. Nincs véletlenül egy fényképed? – nézett rám esdekelve.
- Deeee… otthon.
- Kaphatok?
- Talán.
- Akkor holnap megvárhatlak?
- Talán. – feleltem ismét „bőbeszédűen” és zavaromban sietni kezdtem. Bandi pedig hazáig követett.
„Van egy világ, mesevilág, tündérsziget.
Ahol a szív forrón szeret… és örök a nyár” – hallottam a hátam mögül.
Ő csak énekelt… Hangja a konyhaajtóig elkísért… ott aztán megálltam, majd kedvesen integettem neki. Vesztemre. A konyhaajtóban - olyan nyényésen – csípőre tett kézzel a néném állt. Azonnal felcsattant.
- Most kell haza érni? Adok én neked, olyan mesevilágot, hogy… hogy megbolondulsz! – kiabálta izgatottan, miközben a szíve mélyén kénytelen volt tudomásul venni, hogy felnőttem.
Utolsó kommentek