- Bújj el valamelyik farakás alá! Így nagyobb az esély, hogy nem találnak rád. Külön-külön, jobb. Siess! – utasított ellentmondást nem tűrve, miközben csitítgatta a kislányát, aki megszeppenve az ingerült hangtól egy rövid időre elhallgatott. Ebben a viszonylagos csendben toppant be Askenázi és Veronika. Aztán meghallottuk a fasisztákat. Megjegyzem nem volt nehéz. A szócsőből áradó felhívásból biztosan tudtuk, hogy zsidókat keresnek.- Nincs sok időnk Sára! Vidd a gyerekeket a kazán mögé. Te meg bújj be abba a sufniba! – mutatott rá az egyik beugróra. Az asszony szó nélkül tette, amit mondott. Reszketve ölelte a gyerekeket miközben a tekintetére kiült a halálfélelem.
- Gyorsan, menj te is! – nézett rám szinte parancsolón. Még akart valamit mondani, de már nem volt ideje. A pinceajtó hirtelen kivágódott. Az ajtóban egy katona állt és farkasszemet nézett velünk. Aztán, minden egy pillanat műve volt.
- A családom… nincs idő… - szakadt ki Askenáziból… és futásnak eredt. Még láttam, hogy félrelöki a meglepődött nácit. Még hallottam, hogy valami ribillió van az udvaron. Aztán lövés, szünet, lövés, szünet és ez ismétlődött, majd lövések… hangja… és egy hatalmas puffanás, egy éles és visító röhögés…
Akkor, ott megértettem, hogy vége. Nem csak Askenázi Tamásnak, hanem nekem is.
- Ezek, visszajönnek. Én így is úgy is meghalok. – járt az agyamban, aztán eszembe jutottak a többiek… akiket nem szabad megtalálniuk és a gondolattól, hogy megmenthetem őket, olyan elszántság vett erőt rajtam, hogy én is futásnak eredtem.
- Dögöljetek meg! – visítottam, amikor kiléptem a fényre… már az udvaron… és akkor észrevettem Bandit. Ott állt és kedélyesen társalgott egy magas rangú tiszttel. Aztán meglátott és… elkapta a vadászszenvedély, mert így kiáltott. „Ni, még egy zsidó!”. Persze, akkor, ezen, nem töprengtem. Időt sem engedett. Elkapta a náci kezéből a puskát. Az meg: „Lődd le, az anyja szentségit!”, de Bandi nem lőtt, hanem tiszta erőből lesújtott. Éreztem, hogy elönt a melegség. Arcomon végigfolyt a vér, aztán összeestem, mint egy rongybaba. Néhány perc múlva odalépett hozzám… úgy tett, mint, aki alaposan megvizsgál… Én meg, valami távoli ködön át érzékeltem az eseményeket. Aztán Bandi is, a nácik is és a katonák is elindultak.
- Na, ennek annyi! – örvendezett kifelé menet Bandi, amiért barátian megveregették a vállát. Még valaki nevetgélve meg is jegyezte, hogy „vége a féregirtásnak”. Kitárult a nagykapu… és akkor… édes jó istenem! Megláttam Askenázi Tamást. A kifolyt agyvelejében feküdt. Kitekeredett teste a felismerhetetlenségig ki volt lyuggatva. Apránként ölhették meg. Borzalmas halált halhatott. Aztán valaki bevonszolta a kapu alá… de az agyveleje kint maradt a járdán.
- Hát ennyit ért egy ember, egy híres kutató, aki életeket mentett… nem baj, majd elmossa az eső. – gondoltam keserűen és magatehetetlenül. Alig volt erőm. Ájulás kerülgetett. Egy utolsó pillantással még kinéztem a hőn áhított szabadság felé… de ott már csak Bandi és egy idegen férfi állt, talpuk Askenázi Tamás agyvelejében tiport… én pedig elájultam. Hogy meddig voltam önkívületben és mi történt velem, azt már csak másoktól tudom. - fejezte be Kati.
- Nagyon sajnállak. – sírtam el magam. Az emlékezése és a szuggesztív előadásmódja felkavart. Sokáig nem tértünk magunkhoz a hallottak után. Bizony, jó időbe telt, amíg egyáltalán meg tudtunk szólalni. A csendet édesanyám törte meg… akarattal…
- Még egy kis tortát? – kérdezte ártatlan arckifejezéssel…
Ökölbe szorítottam a kezem. Csak mert, újra megerősítést nyert bennem, hogy, ha egy pillanatra is elhittem Bandi önzetlenségét és emberséges jóságát… az bizony nagyon nagy hiba volt.
Utolsó kommentek