Attól a naptól fogva, amikor Bandi megtagadott az érett lányból hirtelen megkeseredett felnőtt lettem. Begubóztam. Elkerültem a Széll Kálmán téri ismerősöket, akikről egy idő után már nem is tudtam semmit. Szívembe boldogtalan, nyugtalanság költözött. Bandi eltűnt és egy megfejthetetlen talány lett az életemben. Valahol gyűlöltem, de mégis szerettem őt. Aztán már nem volt időm keseregni. A borzalmak, amelyek körülvettek elhalványították a saját bajomat.
Sorsunk egyre nehezebb és nehezebb lett, és az intő jelek ellenére sem gondoltam, hogy bennünket is elérhet a háború. Emlékszem, hogy évközi összehasonlításokat végeztem az egyes hónapok között. A helyzet fokról-fokra romlott. Különböző megszorítások láttak napvilágot. Bevezetésre került a kenyérjegy. És mégis, 1944 eleje így visszatekintve „egészen békésnek” tűnt. Aztán jöttek a Németek. A megszállás megrendített mindent. Magyarország a terror országa lett. Hitler irányításával, Edmund Veesenmayer, Adolf Eichmann, a Gestapo az SD a Magyar csendőrség és a nyilasok karöltve megtettek mindent, hogy elpusztítsák, amit Isten alkotott. Magát az embert. Konkrétan nem tudtam semmit, csak elborzadva néztem a körülöttem zajló eseményeket. Ma már ismerem, hiszen számadatok vannak arról, hogy 1944 július elejére mintegy 440 ezer zsidót küldtek Auschwitz-Birkenauba. És még ez sem volt elég! Következtek az ellenállási mozgalom vezetői… mindenkit elkaptak, aki gyanús volt. Aztán jött az ártatlan lakósság. Az elsötétítés, a hirtelen légitámadások, a robbantások. Budapest ostroma, ami síró-rívó, jajgató emberekről, vérről és mocsokról szólt. És a sziréna… az-az átkozott visító hang, ami szétszakította a dobhártyánkat. Aztán a gépek… és a szendergő városra hulló láncos bombák. Nyomukban, mindenütt halottak hevertek. Élettelen testek, ami mellett egy idő után már úgy mentem el, hogy csak a hányingeremmel küszködtem, de nem éreztem semmit. Belefásultam a bajokba. Onnan kimozdítani egy idő után, csak anyám és néném tudott. No, meg Bandi gondolata, és a megvetés, mert elárult.
- Istenkém! – sóhajtoztam néha, mert a szívem még mindig édesen duplát dobbant, ha a fiúra gondoltam, és fájdalmasat, ha arra az emberre, akinek a viselkedéséből, a legutóbbi jelenlétéből arra következtettem, hogy nagyon is közel áll egy olyan szervezethez, amit nyilasoknak hívnak.
- Áruló. – suttogtam ilyenkor magam elé, és legszívesebben arcon vágtam volna… szerettem volna belemondani, beleordítani a képébe az igazságot, de helyette csak sodródtam az eseményekkel.
Időközönként furcsa és ellentmondásos hírek szállingóztak. Magyarország csatlós ország… Horthy leállíttatta a deportálásokat. Románia kiugrott a háborúból. Stójayt leváltották. Bethlen, Kállay bujkál, Bajcsizsilinszkyt letartóztatták. Az ország gazdasági és katonai erejét a Német hadsereg szolgálatába állították. A Szovjet hadsereg elérte a Trianoni határokat! Magyarország aláírta a fegyverszüneti egyezményt Moszkvában és vállalja, hogy hadat üzen Németországnak. Elrabolták Bakait a „kiugrási iroda” vezetőjét és ifjabb Horthy Miklóst! Magyarország kiugrik a háborúból… Dálnoki átmenekült a Szovjet hadsereghez. Horthy (október 16.-án) visszavonta proklamációját és kinevezte Szálasi Ferenc nyilas vezetőt miniszterelnöknek, majd lemondott…
- De hogyan? – kérdezte édesanyám, és a kérdése éppen olyan kérdés maradt, mint ahogy az is megválaszolatlanul lengedezett a levegőben, hogy a fogyó élelmiszereinkből egyáltalán meg tudunk-e élni. Többször találgattuk azt is, hogy mi lesz, ha bejönnek az Oroszok. Egyszer anyám így szólt…
- Barbár népek. Mondják.
- Fanatikusok, én is azt hallottam. – kapcsolódott be néném a diskurzusba, miközben egy kevéske lisztből megpróbált valami ennivalót varázsolni. És akkor édesanyám hirtelen témát váltott.
- Mi van azzal a Bandi gyerekkel, hogy hetek óta nem ólálkodik errefelé? Vagy csak én nem tudom, hogy mi történik a lányommal? – nézett a szemembe egyenesen.
- Semmi. - feleltem röviden, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem.
- Akarsz róla beszélni?
- Nem nagyon. Nincs már… - hasított a szívembe a hiánya.
- Tényleg? Pedig én nem ezt gondoltam. Valamelyik nap összefutottunk a fogaskerekűnél. Nagyon kedvesen érdeklődött utánad.
- Igazán? És mi érdekelte?
- Az egészséged… a hangulatod, meg, hogy van-e mit enned, és a barátnőd.
- A barátnőm? Melyik?
- Az a kis zsidólány. A Kati.
- A Katiii? – rémültem meg és azonnal készülődni kezdtem.
- Édesanyám! Mennem kell. A Schwarczékhoz, de rögtön!
- Mi ütött beléd? – ijedt meg anyám. Egészen megváltoztál. Ha látnád magad!
- Megyek. A Kati… az élete a tét. Szólnom kell neki, szólnom… érti?
- Értem. De mi a baj? – mondta aggódva.
- A Bandi azt hiszem nyilas barát. Láttam. Láttam akit lelőttek... az agya szétfröccsent és láttam ahogy elviszik a többieket! – hadartam összefüggéstelenül.
Édesanyám tudta, hogy nem állíthat meg. A magam útját járom. Akkor is ha veszélyes. Nem beszélt le, csak remegő karral átölelt. Érezte, hogy valami egészen nagy baj lehetne abból, ha én most otthon maradnék.
- Szóval ezért érdeklődött… légy nagyon óvatos! – vette magához a bibliáját, aztán remegő hangon imádkozni kezdett.
A szívem a torkomban dobogott mire a Schwarcz lakáshoz értem. Türelmetlen kopogásomra nem nyitottak ajtót.
- Kati! – szólítgattam halkan, a kulcslyukon keresztül, de semmi válasz. A mozdulatlanság a súlyos csend megrémített.
- Katii! – kezdtem zörgetni a kisablakot, de csak egy macska távoli nyivákolása hallatszott. – Katiii – zokogtam halálra rémülten, de válasz még mindig nem jött. Akkor, kiabálni kezdtem. „Katiiii, Katiiii, Katikám! Könyörgöm, ne bolondozz, gyere elő!
- Pszt. – ne kiabálj, mert elvisznek. – hallottam hirtelen a hátam mögül. Az a zsémbes szomszéd volt, aki annyiszor utánunk szólt, amikor viháncolva felmentünk a lépcsőn. Nem ismertem rá. Arcán aggódással tájékoztatott.
- Elment, úgy két napja. Egy fiatalember jött érte. – súgta.
- De hová?
- Nem tudom, de él, ez biztos. Eredj haza! Azonnal! Tűnj el!
Utolsó kommentek