Telt-múlt az idő, úgy éreztem egyre ügyesebb vagyok. Boriska egy napon, örömmel jegyezte meg, hogy egyáltalán nem bánta meg, amiért beajánlott. Sőt! Menetközben, sok minden történt... Irén asszony megtanított a szakma alapfogásaira. Már rám bízott önállóan végezhető feladatokat. Válltöméskészítést, gomblyukazást, endlizést, fércelést, összeállítást vagy éppen vasalást. Szerettem dolgozni. Amiben lehetett, abban lelkesen részt vettem...
Ahogy visszaemlékszem, Sári is igen jól boldogult. Lassanként kézilányból remek, önálló "szakácsnő" lett. Fennmaradó idejében pedig, körülöttünk szorgoskodott.
Mindannyiunk megelégedésére a Kégler divatszalon olajozottan működött. Egy szó, mint száz, jól éreztem magam a Zsitvay utcában.
Akkor még nem gondoltam bele, sőt, fel sem fogtam a rémisztő híreket. Zsidókat, cigányokat hurcoltak el Európa szerte, gettókban, munkatáborokban éltek állatként. Várták a véget. Magyarországon is egyre több és több szélsőséges elem kezdte hallatni a hangját. A fajgyűlölet rémisztő méreteket öltött. Ha akkor ezt felfogom, biztosan nem tréfálkozom annyit a konyhában Sárival. És... talán gyakrabban eszembe jut Schwarcz Kati is, az iskoláskori barátnőm, vagy Mariska néni, Kati nevelő anyukája és Kertész öcsi az unokatestvére, akik szintén zsidók voltak. Akkor majdnem tizennyolc évesen, észre sem vettem, anyám arcán az aggódást. Néhány hónapra rá eszméltem, - úgy tavasz tájékán - amikor mindenféle születési anyakönyvi kivonattal hazatért, hogy a szállingózó hírek miatt jobbnak látta hivatalos okiratokkal alátámasztani a keresztény származásunkat.
Schwarcz Katival ritkán, és iskola után a Széll Kálmán Téren (mai Moszkva Tér) szoktunk találkozni. Abban az időben, mi fiatalok, ott gyülekeztünk egy kis beszélgetésre, tréfálkozásra. Ide jártak a varróiskolás lányok és a Rákóczi gimnáziumos fiúk, akiket a napi politikai helyzetnél sokkal jobban érdekelt a szerelem.
- Katikám! - de régen láttalak! - jegyeztem meg olyankor szégyenkezve. Ő pedig mesélt... hallgattam keserű, megalázott sorsát. És... persze ódáit is öcsiről, akit, éppen úgy szeretett mintha édes testvére lenne és aki, 1944-ben hátrahagyva mindent elmenekült ebből az országból.
Néha majd' belehaltam a lelkiismeret furdalásba, hogy annyira jókedvű tudok lenni, és észre sem veszem mások bánatát. Így történt az is, hogy Kati barátnőm egyre jobban elkomoruló arcán nem láttam meg az aggódást. Helyette, megfeledkezve mindenről könnyesre kacagtuk magunkat Sárival. A Kégler divatszalonban ugyanis mindig történt valami... hol Pálosi csapott valami hűhót, hol Lili művésznő. Később, ez utóbbi kezdett az agyamra menni. Az állandó nyafogása és utálatossága annyira idegesített, hogy éppen szilveszter előtt bosszút forraltam...
Egy napon, amikor Lili művésznő nálunk járt...
- Irénkém, ez a fekete uszályos ruha aztán passzos legyen! A Tüll réteg egy centivel se lógjon lejjebb, mint ahogy az előbb mutattam, és a kivágás se túl mély, se túl magas ne legyen, és az alsószoknyája illeszkedjék tökéletesen...! Pont ilyesmit gondolok, mint a divatlapban. Látja? - kérdezett vissza.
- Természetesen. - felelt erre a Főnökség.
- Ja! És legyen minden rendesen eldolgozva, és kivasalva. És nem kérem házhoz, mert a lány képtelen normálisan kiszállítani egy ilyen drága és kényes ruhát. Majd küldetek érte valakit. - nézett rám, úgy, hogy szinte átszúrt a tekintetével.
- Igazán? Úgy beszél, mintha én tehetnék a múltkori "balestről" - hasított rögtön belém... és akkor már tudtam, hogy Lili művésznő szilveszteri ruhája, ha rajtam múlik olyan parádés lesz, hogy egész életében megemlegeti.
Irén asszony jól tűrte a kirohanásokat. Hosszú pályafutása alatt megtanulta, hogy a kuncsaftnak mindig igaza van. Ezért, aztán még akkor is bólogatott, amikor kikísérte. Bentről még hallottam, hogy "szerdán készen lesz". - aztán becsukódott az ajtó.
- Na Zsofka! Endlizheted a "naccsága" alsószoknyáját, mutatott a széken heverő ruhadarabra. A feladattól azonnal felvillanyozódtam. Tudtam, eljött az én időm... Máig emlékszem, másfél napot dolgoztam az endlizéssel.
Éppen készen is lettem, amikor a Főnökség széles karmozdulattal meglengette előttem az elkészült csodálatos ruhát...
- Ez tényleg szép! - ámultam-bámultam a mesterműt.
- Kérem az alsószoknyát, készen van ugye?
- Készen. - feleltem.
- Remélem szépen endliztél, mert ha nem, megcibálja Lilike a füledet. - nézett rám mosolyogva.
- Szerintem, szépen. - feleltem és büszkén átadtam az alsószoknyát. A hatást nehéz még ma is leírni. Irén asszony először megdöbbent, aztán bosszús lett, de utána egy szempillantás alatt nevetni kezdett.
- Na, ez a legkevesebb, ennek a hólyagnak! Viszont, valóban szépen endliztél... de legközelebb, ha kérhetném, édes-kedves Zsofkám, fekete ruhához, ne használj fehér cérnát!
Utolsó kommentek