Sokáig mozdulatlanul álltam. Úgy, ahogy Bandi hagyott. Értettem én, sajnos nagyon is, hogy mi történik körülöttem. Fel is készültem a legrosszabbra… arra, hogy elvisznek… Aztán ahogy múlt az idő, a rettegést felváltotta a nyugalom és valamiért, mégsem féltem… este pedig előkerült Bandi, aki titokban osont be hozzám.
- Mehetünk? – kérdezte sietősen.
- Iiiigen. – feleltem meglepetten. Nem mertem kérdezősködni.
- Csak ennyi a holmid? – nézett rám, mert egy kardigánon kívül semmi mást nem tartottam a kezemben. Bólintottam.
- Jó. Előre megyek, gyere utánam. Ne félj, nem lesz bajod! A mi utcánkba viszlek, a szomszédunkba. Ott már várnak rád. Nem leszel egyedül. – magyarázta, miközben osonva, ismeretlen utakon mentünk az Olasz fasorig. Egészen addig, nem is volt baj… azt hittük a jótékony sötétség leple mindent eltakar. És akkor, hirtelen, valahonnan két járőröző csendőr bukkant fel. Még talán el is mentek volna mellettünk, de az egyik pechünkre felismerte Bandit.
- Mi járatban Bandikám? – szólította meg.
- Péter bátyám! – tettetett örömet Bandi. – Mennék már hazafelé. Látja…
- Látom… látom, meg azt is, hogy nem lesz unalmas az éjszaka! – nézett rám. Bandi ösztönösen átkarolt. Hozzábújtam.
- Ne hozza már zavarba a barátnőmet. – szorított erősebben magához.
- Nagy kópé vagy te fiam. A hölgynek mondom… mert ennek a jó madárnak annyi barátnője volt már, mint a fejemen a hajszál… aztán vigyázzon ám kisasszony. Örülök, hogy találkoztunk.
- Viszlát, Péter bátyám. – köszönt el Bandi is… én pedig azt vettem észre, hogy egyáltalán nem is féltem. Sőt, kérdezgetni kezdtem Bandit, amire többnyire mindig csak ezt mondta: „jobb, ha nem tudod”. Vagy ezt: „amit nem tud az ember, azt nem tudja elárulni…”
Végre a házhoz értünk. A kapuban ismeretlen férfi várt. Halkan nyomta le a kilincset, aztán pillanatok alatt a pincében találtuk magunkat.
Volt ott egy külön bejáratú rész. Gondolom, nagyobb tárgyak tárolására kerítették el, mert egy helyütt a boltozat mintha magasabb lett volna a többinél. Kerti szerszámok között, egy matrac és azon egy takaró árválkodott…
- Ez lesz a búvóhelyed. Remélem, nem sokáig. Már van itt egy család, gyere, ismerd meg őket. – húzott a pince másik irányába…
- Askenázi Tamás – mutatkozott be először a férfi. Aztán illendően a többiek. Sára a férfi felesége, Veronika a nagyobbik lányuk és egy kisebb gyermek, akit valószínűleg anyja után, szintén Sárának hívtak. Az-az idő, amit velük töltöttem… legalábbis amire még visszaemlékszem, nem lehetett túl sok és túl tartalmas sem. De ezt sajnos, pontosan nem tudnám megmondani… még nem állt össze a teljes kép… szegény Tamás… látod Zsófi rá tisztán emlékszem. - Jaj, ha akkor sejtettem volna, hogy mi történik vele… velünk, egy pokoli napon. - sóhajtott fel mesélés közben Kati, én pedig nagyon is tudtam mire gondol, hiszen ismertem Deda néni történetét. Elrévedését anyám szakította félbe…
- Kislányom, és mit ettetek, és ki vitt nektek ételt?
- Aranyos Lina néni, tessék elképzelni, olyan ember, akiről soha, de soha nem gondoltam volna, hogy szerethet… hiszen, mindig csak rikácsolt, amikor nem használtam a lábtörlőt… meg elzavart az udvarból… szóval ő nem volt más, mint Széher Józsi bácsi a házmesterünk.
- Ó, akkor már értem miért volt olyan meglepően rendes, amikor utoljára nálatok jártam, és ijedten kerestelek…
- Igen… mondta. De nem volt szabad tudnod semmit. Csak Józsi bácsi sugallta mindenkinek, aki keresett, hogy „tegnap még itt voltak”… és biztosan vidékre utaztunk.
- Nekem nem azt mondta.
- Neked, nem. Bandi miatt, aki azt szerette volna, hogy tudd… élek.
- No, látod, pont ezért aggódtam. A Bandi miatt.
- Miatta?
- Igen. – jutott eszembe most már Deda néni meséje is, de aztán csak annyit mondtam: „folytasd”.
Utolsó kommentek