- Most, hogy elment ez a fiatalember, tudod ugye, hogy miért mondtam a múltkor, azt, hogy „ameddig még vagyok”… ismered a szándékaimat… csak az indokaimat nem. Úgy gondolom, előtted nem lehet titkom. Egyedül maradtam. Szinte mindenem odaveszett. Nincs senkim, és semmim, amiért maradnék… hacsak ez a lány nem… de ő úgy került hozzám, mint derült égből a villámcsapás, és végül is, az orvos szerint kiheverheti a háború okozta sebeket. Ezzel a történettel, még tartozom Neked. Szeretnék nyugodt szívvel elmenni… bár nehéz lesz. Őszinte leszek. Fáj a szívem a legkisebb fiamért, de bármit is tett, mégis a fiam… és talán megtalálja a helyét abban az új világban, ahová távozott. Amerikában…
- Hallgatom Deda néni. – gyűrögettem a terítő szélét idegesen és megpróbáltam látszólag, higgadtan szembenézni az általa elmondott és majdan elmondandó tényekkel. És ő elkezdte…
- Minden, 1944 szeptemberében kezdődött. Esős, hűvös nap volt… – mélázott el Deda néni egy pillanatra… - Emlékszem úgy két óra lehetett, amikor elindultam Böbéhez a szomszéd házba. Böbe özvegyasszony akárcsak én, és a gyerekeink által ismerkedtünk meg… valamikor, jaj, nagyon rég! Bandi és Sanyi gyerekkori barátsága, minket is összekovácsolt… Egy osztályba jártak a fiúk… Szóval éppen a szalonban tereferéltünk, amikor hirtelen puskaropogást és üvöltözést hallottunk.
- Achtung! Achtung! – kiabálta valaki. Utólag tudom, egy német gestapós volt. Böbe úgy összerezzent, hogy még a teáját is kilöttyentette a szőnyegre.
- Jó isten! Mit akarnak ezek? – szörnyülködött halálra váltan, aztán mind a ketten kirohantunk a gangra. Akkor láttuk, hogy egy náci tótumfaktum ordibál az udvar közepén… nem telte bele csak néhány másodperc és fékcsikorgás, hallatszott. Katonák jöttek. Nem voltak túl sokan, úgy talán, egy tucat, de állig felfegyverkezve. Valamit tárgyaltak még az udvar közepén, mire a fegyveresek szétszéledtek. Aztán megjelent egy nyilas és az is kiabálni kezdett, mindenkit beparancsolt a lakásába… és lőtt egyet a levegőbe. Zsidókat, szökött kommunistákat kerestek. Böbével nagyon megijedtünk és gyorsan vissza akartunk osonni a lakásba, de akkor hirtelen valami olyat láttam, amitől földbegyökerezett a lábam. Moccanni sem bírtam… megláttam a fiamat. – Jaj, Zsófia, minden olyan gyorsan történt. És a fiam… – törölgette meg a szemét Deda néni… önkéntelenül megfogtam a kezét.
- Tessék tovább mondani. Bátran. Most már mindegy, ami történt, azon úgysem lehet változtatni. – bátorítottam, miközben vágytam arra, amit igazságnak hittem.
- Mindjárt. – szipogott egy kicsit Deda néni. – Mindjárt összeszedem magam. Nehéz beszélnem Bandiról, és arról, amit tett.
- Nehéz, de kell!
- Igen… persze. – tétovázott még, de aztán folytatta. Elbújtam és lestem. Bejött a házba egy másik nyilassal. És akkor hirtelen, egy férfi kirohant az udvarra, azt gondolom a pince felől futhatott, mert az alsó lépcső felől láttam felszaladni. Nem tudták megállítani, már csak az utcán. Hallottam a lövéseket, meg a puffanást. – rezzent össze Deda néni a történeten… és akkor hirtelen, nekem is eszembe jutott az a nap.
- Hiszen én is ott voltam! – villant át az agyamon és szinte magam előtt láttam a szétloccsant agyú férfit. És, igen, ott volt Bandi. – tolakodtak elő az emlékek, de minderről semmit sem szóltam Deda néninek. Helyette megállapítottam, azt, amit már oly régóta sejtettem, hogy az, akit szerettem, nem volt más, mint egy közönséges háborús bűnös…
- Istenkém! Azt a rémült arcot, amit az a férfi vágott soha el nem felejtem. Aztán nem telt bele pár perc, hirtelen egy lány futott ki ugyanonnan. És… és akkor, a fiam is üvölteni kezdett.
- Ni, még egy zsidó! – mondta és elkapta a nyilas kezéből a puskát. Az meg: „Lődd le, az anyja szentségit!”, de Bandi nem lőtt, hanem láttam, amint tiszta erőből lesújt a puskatussal.
- Na, ennek annyi! – örvendezett a nyilassal. Miközben a lány úgy összecsuklott, mint a kártyavár. Vékonyka teste kitekeredve úgy maradt a macskakövön. Fejéből szivárgott a vér… aztán Bandi is, a nyilasok is és a katonák is elmentek. Láttam, amint barátian megveregetik a fiam vállát. Mintha egy hős lenne… azt hittem elsüllyedek. Azt hittem, meghalok… belehalok… a fiam tettébe. Szerencsére Böbe nem látta. Idáig hallgattam erről az egészről, mint a sír. Hát lányom! Rossz fiúba szerettél bele! És én még téged gondoltalak rossznak. Tőled óvtam! Igazad volt… Bocsáss meg… de a legjobb lesz, ha elfelejted. – húzta ki a kezét az enyémből. Sírt.
- Ne sírjon. Isten igazságos… hosszú távon, mindenki megbűnhődik a tetteiért. És… én már előtte csalódtam benne… de árulja el, hogy jön a történetbe Kati?
- Gondolom, sejted már, hogy az a lány ott az udvaron, Kati volt, és akkor azt hittem, meghalt. A fiam ölte meg. – csak néztem rémülten a gangról, moccanni sem mertem… aztán amikor már mindenki elment, lerohantam hozzá. Jóvá akartam tenni mindent… és ő élt… Böbével, gyorsan felvittük a lakásba. Ez még tavaly szeptemberben volt. Azóta egy hangot sem adott ki magából. Enni is alig. De ezt már te is láttad rajta. Olyan sovány, hogy hálni jár belé a lélek. De, hogy visszakanyarodjak. Mivel a helyzet nem javult és félő volt, hogy a nyilasok is visszatérnek az emeleti lakásokba, még aznap este Katit visszavittük a pincébe. Volt ott, egy külön bejáratú rész… szóval oda tettük egy matracra. Naponta vittünk neki ennivalót és ápoltuk Böbével felváltva… sejtelmünk sem volt, hogy a lány többedmagával osztozik a pincén. Ezt az egészet véletlenül fedeztem fel, amikor zajt hallottam és a hang irányába fordítottam a fejem…
- Ne bántson! – sírta el magát ijedtében akkor, egy olyan tizenkét év körüli lány…
- Jesszusom, hát te mit keresel itt? – hőköltem hátra a hirtelen előkerült gyerektől.
- Velünk van. – lépett elő egy asszony és még egy kisebb lány a sötétből.
- Magukkal, de itt?
- Bujkálunk, akárcsak ő. – mutatott Katira. Később elmesélte, hogy a férje is velük volt, de amikor a nyilasok néhány nappal azelőtt megjelentek a nácik lelőtték…
- Meghalt… feláldozta magát miattunk. Tudta, hogy lelövik, ha kiszalad, de azt is tudta, hogy ha itt találnak rá, akkor minket is megölnek. Nem hagyott időt semmire. A családja Hát… ezért inkább, feladta magát. Szegénykémnek igaza volt… a nácik a pincébe már nem jöttek. Talán azt hitték, hogy nincs több ember idelenn. De, persze volt egy pártfogónk is… az uram nem árulta el ki az. Olyan beépült ember. Gondolom, az is segített. Tudja ő hozott ide bennünket. - szipogta halkan.
Én akkor már nem értettem semmit. Sejtelmem sem volt ki lehetett a segítőjük. Ők is csak annyit tudtak, hogy egy fiatalember. Igazából a család egészen a háború végéig maradt. Aztán elmentek. Mint ahogy az eset után a fiam is. Úgy eltűnt, mint a kámfor. Nem adott hírt magáról. Csak néhány hónappal ezelőtt tudtam meg, hogy külföldre szökött. Volt valami ügye még júliusban is… még ezelőtt az eset előtt. Pont ebben a cukrászdában. Összefüggésbe hozták a nevét azzal a Ságvári féle vérengzéssel is. Bár, lehet, hogy csak barátkozni járt ide…
- Hallottam kikkel. – szaladt ki a számon hirtelen, de ahogy néztem Deda nénit ez nem lepte meg. Sőt.
- Igen… a csendőrökkel. Hát nem erre tanítottam! Ha szegény apja élne… de most biztosan forog a sírjában. Szegény drágám. Nem elég, hogy az egyik fiam elment, a másik is… hát mit tehetnék? Én is elmegyek utánuk… - Igaz, az egyiket megölöm… - fejezte be a történetet. Majd ez a fiatalember nekem is segít… jó pénzért mindenkin! De hagyjuk.
- Hát Zsófia! Ez az igazság. Fogalmam sem volt semmiről.
- Értem. De még annyit tessék szíves lenni elárulni. Kati miért csak most került elő?
- Nos… nagyon beteg lett. Se nem evett, se nem ivott, se meg nem mozdult hónapokig. Az a sokk ott az udvaron elhomályosította a testét a lelkét. Nem szólt, azóta sem senkihez. Csak egyre soványabb lett. Már vége volt a háborúnak, és az oroszok kiszabadították a zsidó gettó lakóit, de ő egykedvűen vett mindent tudomásul. Megszűnt körülötte a világ. Könyörögtem, rimánkodtam jöjjön elő a pincéből, de olyankor csak nyüszített. Amíg tudtam, etettem, de mára nekem is alig maradt valamim. És… amikor meghallottam, hogy a János kórházban dolgozik a férjem régi, kedves barátja… Dr. Szepessy, akkor szóltam neki. Ő segített bejuttatni és talán ő javít majd az állapotán. Én pedig nyugodtabb szívvel mehetek… Vigyázz rá! Kérlek…- sóhajtott még egy utolsót Deda néni, tudatván velem, hogy ezen a ponton túl, az ügyről, már nincs több mondanivalója.
A hallottak után teljesen össze voltam zavarodva. Deda néni története igazolta, azt, amit már régóta sejtettem. Továbbá, megállapítottam azt is, hogy érdekes az élet... csak mert Deda néni sohasem jutott ki Amerikába…
Talán a sors akarta, hogy többé ne találkozzon a fiával… talán ő maga, aki tudat alatt védekezett az igazi szembesüléssel...
Utolsó kommentek