Az asztalra ejtettem a levelet. Szívembe mart a kétség, hogy tévedtem. Félreismertem azt az embert, akit szerettem? De miért nem láttam jelét semminek? És mi az, hogy Kati ott maradt, amikor él? Mit jelent mindez? – tépelődtem magamban. Valószínűleg kiült az arcomra, mert hirtelen Lóri hangjára ocsúdtam.
- Minden rendben? Hozzak egy kis vizet? – nézett rám kutakodó szemmel.
- Nem, kérek, köszönöm. – intettem neki, jelezve, hogy továbbra is magamra maradnék. Amikor távozott, kibontottam a harmadik levelet és olvasni kezdtem.
Drága Anyám!
Ismét nehezen álltam neki az írásnak, de érzem, amíg a történetemmel nem végzek, addig nem nyugodhatom. Addig idebent… nagy a háború…
Az előző levelemben, írtam, hogy Pálfi kész tények elé állított. Először nem értettem, de mára rájöttem, hogy talán egy pillanatra gyanút foghatott. Különösen vizslató tekintettel nézett rám és megjegyzéséből következtettem erre, mert ezt kérdezte.
- Mi ez a kíváncsiság barátom?
Nos… mire Pálfival a házba értünk, az a bizonyos Fritz Müller úgy állt az udvar közepén, mint a cövek. Tekintete ide-oda járt. Ha nem lett volna tejhatalma komikusan nézett volna ki, de így inkább csak, félelmetesnek tűnt. Mint a vadász úgy lesett prédára. Azt is észrevettem, hogy ideges és türelmetlen. Ez megnyilvánult abban, hogy iszonyú stílusban, időnként jól leteremtette a katonákat, akik ajtóról-ajtóra jártak. De, ezt anyám is láthatta…
Aztán Pálfi bemutatott Müllernek… akiről lesírt, hogy sem nekem, sem Pálfinak nem örül. Pedig hááát, ők ketten állítólag „jóban” voltak egymással. Ezek szerint Fritz Müller nem tartotta sokra a besúgókat… hát még annak az állítólagos „barátját” engem.
Emlékszem, még éppen, csak, hogy bemutatkoztunk egymásnak, amikor hirtelen, valami bonyodalom támadt, mert az egyik német az emeleten lövöldözni kezdett.
- Das Sakramental! – hallottam fentről. Müller felkapta a fejét.
- Was is passiert? – nézett fel az emeletre.
- Antifaschistischen Widerstand. – ordította le a német, miközben a gangon lökdösni kezdett egy férfit, akit egészen a kapuig tuszkolt. Ott aztán az illetőt bezsuppolták egy leponyvázott teherautóba. Müller arca felderült… vérszemet kapott.
- Beziehen sich auf den Keller. – utasította a visszatérő katonát. Akkor ijedtem meg csak igazán…
- Uramisten mit tegyek? Ha lemegy a pincébe, megtalálja Askenáziékat és Katit.
- Ugyan már! Úgy képzeli, hogy van olyan agyalágyult aki, ennyire nyilvánvaló helyre bújik? – próbáltam lebeszélni, de nem sikerült.
- Schneller zu starten! – sürgette meg válasz helyett a katonát, aki valamiért szeretett lövöldözni, mert beleeresztett a pinceajtóba egy sorozatot. Aztán vigyorogva betaszította az ajtót és így szólt: „nicht verstecken sich vor mir”.
Abban a pillanatban jelent meg Askenázi. Félrelökte a meglepett nácit a pinceajtóban és futásnak eredt. Szegény, csak a kapuig jutott. Fritz Müller pedig játszani kezdett. Először megcélozta a lábát, de nem lőtt azonnal… csak sietősen utána indult. Tudta, az őrségtől a férfi nem jut ki. Amikor odaért Askenázi mint egy szorult vad, mégis kiugrott az utcára. Akkor lőtt először. Askenázi összerogyott, de még vonszolta magát a járdán. Nem tudom, mi hajtotta… A második lövés már a járdán érte. Aztán több sorozatot is hallottam, de a végső golyót csak akkor eresztette a fejébe, amikor már hörögve haldoklott és majdnem kiszállt belőle a lélek. Pálfi is élvezettel ecsetelte az „előadást”… aztán levonta a végkövetkeztetést.
- A legszebb látvány az ellenség agyveleje a betonon… hát nem? – mutatott nevetgélve az utca felé, ahol egy náci, a lábánál fogva húzni kezdte az élettelen testet. Iszonyú volt, anyám! Alig tudtam elrejteni az undoromat… majdnem elhánytam magam. És akkor hirtelen…
- Már nem jöttünk hiába! – örvendezett tört magyarsággal a hozzánk visszatérő Müller is…
A helyzet hozta, hogy én sem maradhattam szó nélkül, ezért barátságosságot színlelve a kapu felé fordultam és egyetértettem Pálfi megjegyzésével. Úgy emlékszem gratuláltam Fritz Müllernek, akinek az elismerés szemmel láthatóan tetszett.
Nem is sejtettem anyám, hogy még csak ez volt a kezdet. És azt sem, hogy magát meglátom az emeleti gangon a falhoz lapulva. A felém villanó pillantásából, éreztem, hogy megvet, hogy nem sírna, ha ott abban a pillanatban meghaltam volna… ha tudná, szívem szerint ordítottam volna, hogy én nem az vagyok, akinek gondol, és nem olyan, mint ahogy látja, de nem tehettem.
Aztán már nem volt időm sem gondolkodni, sem bánkódni, sem háborogni. Maga is látta, hogy hirtelen feltűnt egy lány. Ő volt a Schwarcz Kati. Dühtől ordítva szinte kitört a pincéből.
- Dögöljetek meg!”- visította artikulátlanul. Még láttam, hogy mennyire megdöbben a látványomtól, és hallottam, hogy sziszegő hangon hozzáteszi… „szemét, hazug”… aztán hirtelen cselekednem kellett. Az a pillanat ott, olyan volt, hogy azt kellett tennem, amit látott. Dehogy akartam megölni! Pont azt szerettem volna, hogy Müller le ne puffantsa. A sok rossz közül a legjobbnak láttam leütni. Ezért sóztam rá akkorát. Pálfi éppen egy puskát vizsgált, kapóra jött, hogy a kezében tartja. Nem számítottam rá, hogy megölöm. Én csak… én csak… meg akartam menteni. Holtnak akartam láttatni, hogy ne bántsák… de meghalt. Miattam. Beledöglök a lelkiismeret furdalásba anyám… beledöglök.
Az egész ostrom alatt megúsztam, hogy ölni kelljen. Még németet sem öltem… csak pont azt, csak pont őt, akit óvni akartam. És mindezt anyám is látta!
Aztán amikor kimentünk a mocsok Pálfival a házból, ott volt Zsófi. Biztosan engem várt… És én megaláztam, porba tiportam, csak mert nem tehettem mást. Higgye el nem volt könnyű úgy tennem, mintha levegő volna. De úgy tettem. Pálfi csak észrevette benne a gyönyörű nőt… én pedig, megtagadtam őt. Szinte elzavartam.
Szegény, drága Zsófikám, bárcsak egyszer az életemben még meghallgatna, hinne nekem. Hinne úgy, mint rég. Szeretem őt anyám… tisztelem és becsülöm, de elvesztettem és ekkora távlatokból, már egyáltalán nincs remény semmire… az életem vakvágányon fut, itt ezen a farmon. Nincs hazám, nincs anyám és nincs Zsófim…
Egyszerre életmentőből gyilkos lettem. Gyilkos, akinek a vállát megveregették a tettéért… Szerető gyermekből aljas gazember anyám szemében, szerető férfiből, egy senkiházi áruló… mondja, hogy lehet így élni? Hogy lehet helyrehozni, azt, amit nem lehet… a gyilkosságot… egy ember halálát… ez aztán az ördögi kör.
Könyörögve kérem, drága anyám bocsásson meg minden ballépésemért és imádkozzon értem. S hogy mikor láthatom újra? Talán eljuthat… remélem, az egészsége hamarosan megengedi.
Ég áldja. Köszönöm, anyám türelmét, és kérem a jó istent, hogy vigyázzon magára.
Ölelem.
Szerető fia.
Bandi
Utolsó kommentek