A Duna parti kivégzés után minden nap félve indultam haza a Kégler divatszalonból. Már nem csak a bombázásoktól, hanem a fasiszták kegyetlen megtorlásaitól is rettegtem. Attól a naptól fogtam fel igazán, hogy nem ér semmit egy emberélet. Sem az enyém, sem a másé, sem senkié. Tekintet nélkül gyilkolnak… politikust, újságírót, gazdag vezetőt. S ha még marad valaki, akkor azt elintézik a szörnyűséges légitámadások. Soha nem tudtam, mikor kell majd lerohanni egy légópincébe. Hol temet majd be, egy összeomló tűzfal, vagy mikor talál el egy eltévedt golyó, és vajon, mire hazaérek édesanyámék élnek-e még. Őszintén bevallom, féltem. Az emberek beszéltek a németellenes összefogásokról, az ellenállókról. A még májusban megalakult Magyar frontról. Aminek tagja volt a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt, a Békepárt és a legitimista Kettős Kereszt Szövetség. Futó hírek szálltak az elnökről, Szakasits Árpádról és a vele szemben álló Gestapo kiszolgálóról, Sztójayról. A hírek a rádióban nem sok jót ígértek. S bár otthon szerető karok vártak, valahogy mindig megúsztuk… ennek ellenére nem tudtam örülni semminek. És minek is örülhettem volna? Ismerősök eltűntek és egyre borzalmasabb hírek szálltak szájról-szájra. Az ostrom is egyre fokozottabbá vált. Amerre mentem halottak hevertek és olyannyira kevés volt az élelem, hogy még a döglött csendőri lovat is megették. Pest utcáit járva, mindenütt pusztulás volt látható. Nem tagadom, úrrá lett rajtam egyfajta, kedvtelen, keserű boldogtalanság. Persze ehhez legnagyobb mértékben a megmagyarázatlanul eltűnt szerelem is hozzájárult. Ha jól emlékszem, így telt az idő egészen októberig.
- És Bandi még mindig nincs sehol… hol lehet? – vívódtam napokon át kétségbeesve. Szerelmes szívem mást el sem tudott képzelni, mint hogy vonzalma véglegesen elmúlhatott. Néhány hét után azonban elhatározásra jutottam.
- Titokban, elmegyek Deda nénihez. Megkérdezem mi történt. Nem érdekel, hogy mit gondol rólam! – makacsoltam meg magam. S hogy anyám meg ne tudja…
- Főnökség, nem jól vagyok. Elmehetnék haza? – füllentettem könyörgő tekintettel Irén asszonynak, aki a kérésre azonnal igent mondott. Aznap esett az eső. Valami baljós előjelként, a város a romjain át is, fényesen csillogott. Mintha le akarta volna mosni magáról, azt a sok szennyet, amit az emberek rázúdítottak.
Mire kiértem a Zsitvay utcából a kőrútra már erőteljesen zuhogott. A hirtelen széllökések ki-kicsavarták az ernyőmet, olyannyira, hogy alig bírtam megtartani. Éppen egyensúlyoztam volna vele, amikor befutott a 6-os villamos. Alig fértem fel. Számomra szokatlan módon nagy volt a tömeg, ezért amennyire tudtam, félrehúzódtam a peronon. Igazából nem voltam én gyáva lány, de bevallom Deda néni szúrós tekintetére egy cseppet sem vágytam. Epés megjegyzéseire pedig, még annyira sem. Pont ezért, megpróbáltam előre megfogalmazni a hozzá intézendő kérdéseimet, de nem túl sok sikerrel. Gondolataimat ugyanis, megszakította egy a villamoson kialakuló parázs vita. Egy köpcös, középkorú férfi összeszólalkozott egy tejfölösszájúval. Nem igazán érdekelt az összetűzésük, de azért néhány mondatuk megütötte a fülemet… különösen az, amelyik egy lehetséges felszabadító csapatról szólt.
- Ugyan… nem lesz Pesten harc! Nem érnek az Oroszok ide!
- Na… na… fog még maga menekülni, ha átlépik Budapest határát!
- Az, kizárt… a budapesti erődvonalakat már kiépítették. Megvédik a fővárost!
- Mit lépnek át? Kik? – próbáltam egy kicsit mégis rájuk figyelni, de a Bandi iránti aggódásom elnyomott minden másfajta félelmet. A „párocska” egészen a Széll Kálmán Térig hangoskodott. Ott aztán, ki-ki, ment a maga útján. Én is elsiettem. Az Olasz fasor (Városmajor) felé vettem az irányt. Az eső változatlanul ömlött, mintha dézsából öntötték volna… a cipőmben tocsogott a lábam. Még azt is elképzeltem, ahogy Deda néni majd megrökönyödve rám néz, miközben azt gondolja, hogy „Ennek a lánynak még egy rendes cipője sincs, nem is értem, mit akar a fiamtól” De semmi sem úgy történt, mint a gondolataimban, mert amikor már csak két ház választott el a 39-es számú háztól, megfeledkeztem mindenről. Az események felgyorsultak. Hirtelen éktelen dudaszó hallatszott, majd csikorgó fékezés zaja. Egy teherautóról emberek ugráltak le és körbevették a 35-ös számú épületet. Közülük aztán ketten bementek.
- Nyilasok és a Gestapo! – hőköltem vissza. Szerettem volna láthatatlanná válni, ezért beugrottam egy fa mögé. Szerencsémre teljesen eltakart előlük. Mozdulni sem mertem. A félelem újra átjárt, miközben döbbenten hallgattam, mi történik az ódon ház falai között.
- Achtung! Achtung! – kezdett németül beszélni egy Gestapós, aztán valaki magyarul folytatta.
- Felszólítom a ház lakóit, hogy mindenki maradjon a lakásában. Az emeleteket átkutatjuk. Ha valaki kémet, szökött zsidót, körözött személyt vagy ellenállót rejteget, jobb lesz, ha azonnal szól, mert államhatalom elleni bűncselekményt követ el. Nem kell taglalnom ugyebár, hogy ez mivel jár! - ordította, aztán valószínűleg lőtt egyet a levegőbe, mert éles puffanó hangot hallottam. A lövés még jobban megrémített. Alig bújtam el, de már egy örökkévalóságnak tűnt, hogy a fának lapulok. Nem mertem elmenekülni. Pedig sokkal jobban jártam volna, mert néhány perc elteltével vagy tíz ember benyomult a házba. Attól fogva csak jajveszékelés és hangoskodás hallatszott. Majd, fegyverropogás, sírás és fegyverropogás váltakozva. Aztán lökdösődés zaja, és valaki kifutott a házból. A szemem láttára lőtték agyon. Az agyveleje kifröccsent a járdára. Láttam én már lelőtt embert. Halottakat a bombázások után, de valahogy ez más volt. Olyan közeli… olyan rettenetes… talán hasonló, mint egy reggeli emlékem iskolába menet.
Igen, egy reggeli élmény... volt egy üres telek a Kútvölgyi lejtő alján. Évek óta gazdátlanul gazosodott. Ott termett a környék legfinomabb cseresznyéje. Még a háború kitörése előtt fedeztük fel Schwarcz Katival. Attól fogva cseresznyeérés idején mindig megtömtem vele a hasam. Olyan apró szemű, későn érő gyümölcs lehetett… - kalandoztam el a gondolataimtól, mert eszembe jutott az a borzalmas július eleji nap. Azon a reggelen a fa alatt nem csak lepottyant cseresznyék hevertek, hanem…
- Halottak. Rengeteg oszló halott! Kitekert végtagokkal vagy azok nélkül. Vérbefagyott emberek, és egy ló teteme. Tágra meredt szemük vaksin őrizte a velük történt borzalmakat. Elhánytam magam, és attól a naptól fogva többé nem ettem a cseresznyéből. Soha nem tudtam meg kik voltak ők, azt sem, hogy miért kellett meghalniuk. De ez az ember itt… – tértem vissza a valóságos világba és ijedten tapasztaltam, hogy a férfi látványa a szemközti járdán ugyanolyan hányingert vált ki belőlem, mint a cseresznyefa alatti halottaké. Öklendezni kezdtem. Már eszembe sem jutott Deda néni és a saját kicsinyes problémám. A féltékenységem és a szerelmem is másodlagos lett. A fasiszták elmentek. Aztán a jajveszékelés maradt. Valaki elvonszolta a halott férfit, aki után már csak az agyveleje maradt a betonon. Az sem sokáig, mert lemosta az eső.
- Isten megint szabadnapos! – motyogtam az idegen nőtől hallott keserűséget. Óvatosan kilestem a fa mögül. Azt gondoltam összeszedem magam. Indulok... és akkor megdöbbenésemre Bandi bukkant elő a 35-ös számú házból. Egy feketeinges ember volt vele.
Utolsó kommentek