Nem értettem mi történt Katiék körül, de amikor a házmester rám ijesztett és ellentmondást nem tűrve még rám is parancsolt, nem mertem tovább kérdezősködni. Sokáig találgattam, hogy merre lehetnek, de bizonyosságot, csak a háború után szereztem. Ott, akkor, csak egy rémült lány voltam, akit úgy mart a lelkiismeret, hogy majdnem belepusztult.
- Én hoztam a nyakukra ezt a szörnyű embert! Én vagyok az oka mindennek. Bocsássatok meg. – sírtam-ríttam heteken át.
Ahogy visszaemlékszem, az idő hírek nélkül is nagyon szaladt.
Hol egy budapesti pincében, hol a házunk padlóján, hol a Főnökség lakásában ért bennünket az ostrom… hol anyámmal, hol nénémmel feküdtem ölelkezve, csodára várva. Annyi hullát láttam, hogy néha azon csodálkoztam élő, emberi lény vagyok... vagy hogy nem a túlvilágon, hanem a pesti utcákon bolyongok… Aztán megint túléltük. Mi igen, de szaporodott azoknak a száma, akik rémséges halált haltak. Egyre több és több szomszédunk halálhírét hozták...
És még mindig szerelmes voltam. Megmételyezett egy olyan érzés, amitől az eszem bár szabadulni akart, de a szívem mégsem tudott.
Már október vége lehetett. Egy alkalommal hazafelé mentemben, hirtelen ismerős dallamot hozott a szél. Pont úgy, mint akkor… Meg-megálltam, hallgatóztam.
- Ő az. – tudatosodott bennem és a muzsika hangja a szívemig hatolt. „Van egy világ, mesevilág” – búgta újra a jól ismert hang.
- Bandi! – kaptam fel a fejem és megfordultam. Majd fellökött úgy rohant. Aztán már nem láttam, és nem éreztem mást, csak őt. Szíve minden melegével úgy ölelt, ahogy csak az tud, aki a legmélyebben szeret.
- Zsófikám, édesem, kedvesem… - becézett én pedig úszni kezdtem valami egészen különös világ felé. Úgy csókolt, ahogy még soha. Csak álltunk szótlanul, összefonódva. Nem tudom meddig tartott a néma ölelkezésünk, talán öt, talán tíz percig is… de abban benne volt minden érzelem… aztán észhez tértem, eszembe jutott az eltűnés, a nyilas, az árulás és leginkább Kati.
Hirtelen kijózanodtam, mint, akit nyakon öntöttek egy dézsa hidegvízzel. Agyamban előtolakodott a feketeinges a Gestapós és a halott ember képe, majd barátnőmé. Ellöktem magamtól.
- Hol vannak Schwarczék? Tudni akarom, miért érdekelt téged annyira… kerestem őket, de eltűntek! – hadartam eszeveszetten, miközben ököllel ütni kezdtem a mellét.
- Te őrült! Miért tőlem kérdezed?
- Kitől kérdezném? A te barátaid azok a fasiszták vagy nyilasok vagy, mi! Vagy talán már te is az vagy?
- Nem... - felelte nagyon határozottan.
- Hol a ba-rát-nőm? Azt mondták él, de hol-van? – tagoltam neki a szavakat, de ő úgy tett, mint aki nem ért semmit.
- Miről beszélsz?
- Tudod te azt… engem is megtagadtál. Jó a kicsike igaz? – simítottam végig magamon.
- Muszáj volt!
- Muszáj?
- Nem mondhatok többet.
- Ugyan miért? Mit művelsz te?
- Szeretlek. Ennyi nem elég?!
- Igazán? Ez neked a szeretet? Na persze! Ez a te híres szerelmed!
- Légy a feleségem. Nem mondhatok többet. – nézett rám esdeklőn.
- De én nem! Egy fasisztát nem szeret az ember! Egy nyilast… aki a pasaréti útra jár gyűlésezni. Aki képes egy agyonlőtt agyvelején taposni!
- Zsófi! Az istenért! Miket beszélsz?
- Útállak!
- Kérlek... ne ítélkezz. Főleg úgy, hogy, nem tudod...
Nem jött utánam. A kapunkból még láttam, hogy egy másodpercig tétován álldogál, aztán tiszta erővel belerúg egy kőbe, és elkullog a villamosmegálló felé.
Utolsó kommentek