- Anyám! Szeretném, ha megismernéd Zsófit. Különleges lány… és megígértem neki, hogy bemutatom magának.
- Szó sem lehet róla!
- De, miért? – kérdezte Bandi az édesanyját.
- Nem való hozzád! Azt hiszem, ezt világosan elmagyaráztam. Nekem elég volt, hogy Gyuri bátyád is csak egy modellecskét vett feleségül. Pont ő, aki híres festő! Csak nem képzeled, hogy a mi családunkba még egy nincstelen, egyszerű, varrólány is bekerül? Apád megfordulna a sírjában. És… és, amióta ismered olyan furcsa dolgaid is vannak fiam! Valahogy olyan igénytelen lettél. Csak gitározol, nézed a plafont. Se tanulás, se munka… és azok a rosszarcú barátaid. És, azt hiszem, kerülnöd kellene az Andrássy út környékét… nem tetszik nekem az a lány! Nem tetszik, hogy behálózott!
- De, még nem is ismeri! Nála kedvesebb, jobb szívű teremtést még sohasem ismertem.
- Láttam már. Szép kis arc, formás alak, de rossz származás!
- Látta? Hol?
- Az nem fontos… - harapta el a szót.
- A fénykép. Maga vette el ugye? Napok óta nem találom.
- Jegyezd meg fiam, egy anyának kötelessége megvédenie a gyermekét... bármilyen áron. Ha kell tiltással, ha kell más eszközökkel, csak mert mindez a fia javát szolgálja. Majd egyszer... talán megérted... - És fiacskám! Ne keresd azt a másik képet sem, ami azon a pasaréti úti nyilas gyűlésen készült… kerüld az ilyen helyeket és ajánlom, hogy a lányt is.
- Köszönöm, anyám, de nem kérek az ilyen segítségből. Elég nagy vagyok már, és tudom mit csinálok... Egyszer, talán még büszke is lesz rám... de Zsófit bántani nem engedem. Értse meg anyám, szeretem. Mélyen és őszintén.
- Szeresd, de ne tervezd vele a jövőt! Nekem ennyi elég, és most, ha megbocsátasz, lezárom a vitát. Ne hozd ide, kérlek! - képzeltem el magamban Bandi és anyukája közötti huzakodást, amikor Bandi egy napon szabadkozva elém állt.
- Nem baj, ha ma, nem megyünk hozzánk? Sajnálom, de még várnod kell arra, hogy bemutathassalak. Anyám, nincs túl jól, fáj a feje… és még van egy bökkenő… annyira szégyellem, de nem találom a képet, amit adtál. Már kérdeztem a szobalányt is, de ő sem látta… szóval… szeretnék egy másikat. Nincs véletlenül másik?
- Talán. – titokzatoskodtam, éppen úgy, mint amikor az elsőt kérte, de már akkor tudtam, hogy mindenképp keresek neki egy újabbat. Persze, az sohasem derült ki, hogy mi lett az elsővel. Úgy sejtem, Deda néni tépte szét.
- Talán? – fogta meg akkor a kezemet Bandi. Én pedig szerelmesen belesimítottam tenyerébe az enyémet.
Ettől többre akkor, ember nem vágyott, mi sem, csak mert… akkor ez volt a szokás. Engem pedig anyámék erkölcsösen neveltek. S bár Pestre kerülésem után szorgalmas templomba járó nem voltam, mégis... valahol fent… Isten és apám vigyázott rám. És mert, ismertem anyám elveit, ami egyet jelentett azzal, hogy „az én lányom, soha de soha nem járhat úgy, mint én”, nem csak hogy képes voltam mindezt elfogadni, hanem egyenesen kötelezőnek éreztem magamra nézve az elveit.
Ma is azt gondolom... valóban vigyáztak rám az égiek. Különben nem úsztam volna meg egy suhanc nyilas golyóit, és nem találtam volna rá erre a különös, mindent elsöprő szerelemre. No és persze a Kégler divatszalonra, ahol az élet a nyilasok ellenérére is jókedvűen ment tovább. Néha bizony, elfeledkezve minden rosszról, ami körülöttünk történik. Betöltött egy űrt és külön szigetet alkotott. Amolyan mentsvár volt, hogy kívül rekessze a mocskos világot.
Emlékszem, egy reggel Sári örömmel fogadott.
- Képzeld, ma nagykanállal eszünk. Az úr nem tudom merre járt… de rengeteg vaddisznóhúst hozott. Ámbár, gyanús nekem, honnan… nagyon jóban van egy szomszédbeli feketeingessel…
- Az a vaddisznó, az meg millen? – viccelődtem szülőfalum nyelvén.
- Millen... hát Zalában nem röfögött az erdőben ollan? - utánozott csípőre tett kézzel. - Segítesz főzni?
- Hááát persze! – vágtam rá azonnal és elkezdtem előkészíteni a hozzávalókat a szakácskönyvbe írtaknak megfelelően. Aztán "alkottunk"...
- Jó az illata. Megkóstolod? Vigyázz forró! – nyújtotta felém a fakanalat, amikor elkészült az étel… mi pedig eszegetni kezdtünk. Csak úgy, bele a lábasba. - Egy kis vadas? Egy kis gombóc? Megint szósz? – kérdezte. És mi szó szerint végig nyaltunk mindent.
- Fincsike. - cuppogtam a vadas gombóccal a számban, és közben majd’ megfulladtunk a nevetéstől.
- Fincsike... Ha ezt a Pálosi látná! Biztosan hozzá sem nyúlna az ételhez! A finnyás! – nyúlt kézzel egy húsdarabért Sári én pedig azért is, újra lenyaltam a fakanalat, miközben nagyon is jól tudtam, hogy ez a kis bosszú részemről a legkevesebb, amit a bunda "ügyért" adhatok.
- Te Zsófi! Mit szólnál egy kis borhoz?
- Jöhet! – vágtam rá azonnal és akkor belenyaltunk Pálosi legkedvesebb vörösborába is.
- Úgysem tudja meg. - szürcsölgettem a nedűt, olyan nagyosan...
- Én biztosan el nem mondom.
- Gondoltam. – heherésztünk újra és erről eszembe jutott a bál.
- Te Sári! Képzeld a bálban is ilyen volt. Sajnos nem lehetett akkor innom, de… azért szívesen megkóstoltam volna. Legalább most megtudom miről maradtam le.
- Az anyád keservit! Te voltál bálban? Nem is mondtad!
- Igen. De még hogy... képzeld bebújtunk a kerítésen. Báli ruhában. Aztán üldögéltem anyámék között. Hiába kértek fel olyan sokan, nem táncoltam. Nem volt kedvem, mert a Bandi nem volt ott. Na, nem mintha lehetett volna... szóval senki sem tetszett...
- Óh… a Bandi. Az udvarlód, milyen jóképű fiú! Ha nekem lenne egy hasonló, biztosan én is nagyon szerelmes lennék. Nagyon szereted igaz? – kérdezte ábrándozva.
- Nagyon… igen, de az anyja… a Deda néni… nem tudom, mit képzel az magáról! Azért, mert jó módú polgári családból származik és a férje bankigazgató volt… isten nyugtassa... és mi szegények vagyunk... de ez nem jogosítja fel... - morgolódtam bosszúsan.
- Miit csinált? – kíváncsiskodott Sári két korty között.
- Először lemondta a látogatást, hogy migrénje van, aztán meg egy hétre rá meghívott. Azt üzente a Bandival, hogy szeretne megismerni. Pedig dehogy! Csak elmarni akart... megalázni érted?
- És?
- És mit sem sejtve… elmentem. A Bandi nyitott ajtót. Ő pedig nem volt sehol. Egyedül voltunk a lakásban.
- És?
- És? És! Rossz lánynak gondolt, és ez bosszant!
- A piszok! - húzta meg a bort újra Sári és intett, hogy folytassam.
- Azt hiszem, megszervezte a légyottot… fogalmam sincs mit akart elérni! Csak sejtem, de persze, ismerhette volna a fiát…
- Nem féltél?
- Áh, nem... ettünk egy szelet tortát, aztán, egyszer csak körülbelül, egy órára rá beállított. Tekergette a fejét, és szabadkozott, hogy a Joli barátnőjéhez hirtelen menni kellett, vagy ilyesmi… és mennyire örül, hogy megismerhetett, de sajnos nagyon elfáradt és lepihenne… ezért elköszönt.
- Tekergette a fejét? Közben a kíváncsiság meg kifúrta az oldalát, mi? A vén banyája! - hörpölt egy újat Sári aztán annyit kérdezett: - És?
- Bandi meg szépen hazakísért. Még a kezemet sem fogta meg. Olyan udvarias volt, mint, aki karót nyelt. Persze láttam rajta, hogy rosszkedvű. Bántotta, hogy az anyja helyzetet teremtett...
- Akkor jó. Rendes volt. – válaszolta Sári, én pedig még sokáig azon morfondíroztam, vajon mivel érdemeltem ki Deda néni ellenállását. Azt az érzést, ami soha el nem múlt. De mégis… valahogy egész életemben visszatért.
Deda néni, akit a ravatalozóból majdnem, egyedül kísértem utolsó útjára.
Utolsó kommentek