Hatodik fejezet:
Távolból érkezett szavak
Az idő téliesre fordult. Még néhány hetes utókezelés után, Kati barátnőm hazaköltözött. Egy kifosztott lakásba, szinte megközelíthetetlenül bevackolta magát. Alig találkoztunk… Közeledett a háború utáni első karácsony. A karácsony, ami kinek-kinek mást jelentett. Megcsonkított családokra, árván maradt gyermekekre és fájdalommal küszködő emberekre köszöntött az ünnep. Barátnőmre is, aki egy szál maga maradt, mert nevelő nagynénjét Auswitzba hurcolták, és aki után nem maradt más, csak az emlék. A gyerekkor mosolygó nénikéje, az oltalmat nyújtó ember, aki felnevelte, etette és óvta… anyja nővére, akit egy őrült eszme a mennyekbe repített… Kati, ezerszer feltette a kérdést, amire a mai napig választ nem kapott… MIÉRT?
Ám az élet, ment tovább. Deda néni sem volt jól. Szélütése maradandó nyomokat hagyott. Agyának az a része, amelyik a beszédet irányította sérült meg. Hangtalanul vergődött. Immár visszavonhatatlan magányban. Alkalmi segítője is csak Böbe volt. Én, már régóta nem haragudtam rá… már „ezer éve” megbocsátottam neki… helyette inkább csak, sajnáltam. Ez volt az oka annak, hogy néha-néha bekukkantottam hozzá. A régi lakásba, ahol már semmi sem emlékeztetett egykori szerelmemre, mert Deda néni gondosan elpakoltatta a családi képeket, úgy, hogy soha senki meg nem mondta volna, kik éltek ott valaha. Alkalmi látogatásaimkor nem maradtam sokáig. Fárasztotta a fecsegésem… emlékszem... akárhányszor mentem, ha nehezen is, de írt valamit.
Anyáékkal békésen éltünk Zugligetben. Még csak 19 éves voltam, de már egy koravén felnőtt szemével néztem a világot. És bár, munkám nem akadt, eszembe sem jutott, hogy akár én is elhagyhatnám az országot… elhatározásom, hogy „én itthon boldogulok” napról-napra erősebb lett. Elképzelésem persze nem volt…
Aztán eljött az idő, amikor Bandi emlékképei számomra halványulni kezdtek. Nem úgy, mint az Államrendőrségnek… amit az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945 márciusában hozott létre úgy, hogy egy rendeletével megszüntette és feloszlatta a Magyar Királyi Csendőrséget, és eszközeit és minden jogkörét a Magyar Államrendőrség vette át. Az AVH és az AVO megkezdte „áldásos” tevékenységét. Még Deda nénit sem hagyták békén. Egy-egy látogatásomkor Böbe mesélt erről…
1945 karácsonytól, már nem kellett többet mennem. Deda néni szervezete feladta a harcot. Magányosan, otthonában érte a vég. Böbe intézte a temetést, utolsó útjára is mi kísértük el. A pap szépen beszélt. Rövid volt és tömör. Búcsúzott a férj és a gyerekek nevében…
- Az, az átok Bandi… az legalább itt lehetett volna. Akármilyen bűnös, bármilyen gazember is, ez a szegény anyja megérdemelte volna a rendes végtisztességet… hiszen, miatta emésztette el magát… – jegyezte meg halkan, Böbe. Úgy tettem, mint, aki nem hall, miközben az jutott eszembe, hogy valószínűleg, most és utoljára hallottam Györfi Andrásról. Aztán, nem nekem lett igazam. 1946 telén, amikor a postás becsengetett még nem sejtettem, mit is takarhat az a hivatalos irat, amit számomra kézbesítettek… ami Dr. Sasváry József ügyvéd-közjegyzőtől érkezett.
- Mi áll benne? – nézegette néném kíváncsian a hivatalos borítékot…
- Pillanat. – bontogattam az erősen ragasztós papírt, aztán olvasni kezdtem. „Tárgy: Györfi Béláné szül: Radics Ilona hagyatéki eljárása…..etc… etc… etc…… és aszongya hogy…. amennyiben Ön szabályszerű idézés ellenére nem jelenik meg a tárgyaláson és képviseletéről meghatalmazott útján sem gondoskodik, az a hagyatéki tárgyalás megtartását és a határozathozatalt nem akadályozza.” – olvastam fel az értesítést.
- Ezt nem értem. Milyen örökség ez? – nézett rám értetlenkedve nagynéném, mire én csak megvontam a vállam és azt feleltem.
- Február 19.-én kiderül.
Utolsó kommentek