- Mi is az igazság! – találgattam, miközben különös érzések kerítettek hatalmukba. Már csak azt nem tudtam, hol olvashatnám el a levelet úgy, hogy nyugodtan és higgadtan tudjak koncentrálni. Legszívesebben, azonnal feltéptem volna… de aztán nem tettem. – Ez mégis csak Deda néni hagyatéka. Méltó módon kéne… viszont, ma néném szabadnapos és nincs kedvem a faggatódzásához, legalábbis, most nincs… másrészt nem ismerek helyeket, kivéve egyet. - forgott az agyamban. És aztán döntöttem… elmegyek a budakeszi útra. Beülök egy sarokba… Megszámoltam a zsebemben csörgő aprókat és megállapítottam, hogy egy kávéra és egy szódavízre még futja.
A cukrászdában, már gyülekeztek az ebéd utáni süteményre áhítozók. Mi tagadás eléggé nagy volt a nyüzsgés. – Lehet, hogy mégsem ez a legjobb hely az örökségem megismeréséhez? –álldogáltam az ajtóban tanácstalanul, és akkor szerencsémre, előkerült Lóri.
- Óh, a kedves ismerős!
- Jó napot Lóri. Nincs valami eldugottabb és nyugalmasabb helyük?
- Most fizet ott, az-az úr, látja? Ott, annál a hátsó eldugottabb asztalnál. Mindjárt lesz üresedés. Megvárja?
- Meg persze! Ha már, ide villamosoztam… – vágtam rá gyorsan. Szerencsére jól döntöttem. Mire Lóri a kávémat kihozta, a kora délutáni nyüzsgés is alábbhagyott. Elérkezettnek láttam az időt, ezért türelmetlenül feltéptem a vastag borítékot. Még teljesen ki sem bontottam, de egy kis nyíláson keresztül a lánc az asztalra esett. Különös, remegéssel kísért, érzés járt át… nem szeretet, nem hála… inkább csak, a Deda néni iránti sajnálat… és az elhunyt ember iránti tisztelet vegyes keveréke…
- Lássuk csak. - húztam elő a csomagból, egy eléggé vaskos köteget. Levelek voltak, külön-külön besorszámozva. Szám szerint három. Bevallom, nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam a legfelsőn a feladót. Bandi volt… Attól a pillanattól fogva megszűnt az idő… olvasni kezdtem.
Drága Anyám! – kezdődött az első.
Hosszú hallgatás után írok, Pennsylvaniából. Tudom, érzem, a távolban is, hogy aggódik értem. S bár a kijutásom, eléggé bonyodalmas volt, megnyugtatom, hogy velem, minden rendben van. Élek, épségben és egészségben, megérkeztem a házhoz, amit ajánlottak. A szállás, ahol lakom, tiszta és rendes. Az étel, amit kapok a napi munkámért cserébe, nem rossz, ehető. Azelőtt sem voltam válogatós, de ezt maga tudja a legjobban… Persze, nem pótolja semmi az otthon megszokott ízeket. Pillanatnyilag, tömören ez a lényeg. Így aztán elmondhatom, hogy az itteni körülményeim nem túl rosszak… Budapesthez viszonyítva, még talán jobbak is, ezért nem panaszkodom. Egyelőre, egy farmon dolgozom, mennoniták között, Lancaster megyében… de, erről a különös világról, majd egy más alkalommal írok…
Drága Anyám! Tudom, hogy magyarázattal tartozom… Most, hogy vége a háborúnak, különösen. Most, amikor újabb megszálló csapat diktál, ésszerűnek érzem, azt, hogy levelem ne postán jusson el magához… mert mindenképpen azt szeretném, hogy a Magyar Államrendőrség bosszúja és faggatódzása messzire elkerülje. Rémisztő hírek jutottak el hozzám. A félelem, hogy mi lesz egy „náci” anyjával, egyre erősebb bennem. A félelem, hogy megérti-e anyám a cselekedeteimet nőttön-nő a szívemben. Bízom a lojalitásában és abban, hogy elfogadja majd az indokaimat, azt hogy mit és miért tettem. De főleg azt, hogy ez a tisztességtelen háború az oka annak, amiért az erkölcsi ítéletem és az események hatására kényszerűségből olyan döntéseket hoztam, amitől még ma is álmatlanok az éjszakáim… imádkozzon anyám értem, hogy mindez a bűn, feloldozást nyerjen isten és a túlvilág által… a döntést, amivel valaki halálát okoztam, hogy másokat megmenthessek. Az ég a tanúm, hogy választásom nem volt, egyebet nem tehettem.
Kérem anyámat, ne ítéljen addig, amíg el nem olvassa a fia keserű, de igaz történetét. Olyasmit, amiről soha, semmit nem mesélhettem, mert igyekeztem megóvni, és amit fájó szívvel, de utólag tisztázni szeretnék. Egyszerűen csak azért, mert tartozom anyámnak… az igazságnak és a saját lelkemnek.
Minden 1944-ben kezdődött...
Utolsó kommentek