Ötödik fejezet: 

Amikor minden kiderül

- Áhhh, de hamar oda fogok érni. Még alig múlt fél hét és már a Szépilonánál vagyok. Sokszor jártunk errefelé azelőtt. Na, igen. Ez a cukrászda volt Bandi kedvenc helye. – sóhajtottam egy nagyot, miközben eltökélten elhatároztam, hogy nem térek el az általam kialakított stratégiától. Nem adom ki magam, és nem kérdezek Bandiról semmit. Még véletlenül se tudja meg a kedves mama, hogy nem hevertem ki a fia viselkedését. Ha Deda néni beszél róla, meghallgatom, de, ha nem akkor nem. Különben is, egy ilyen náci barátra, akit megvetek és egy... egy... hozzám méltatlan alakra, nem érdemes szót vesztegetni. Kizárólag Katiról akarok tudni és arról a rejtélyről, hogy mi közük van egymáshoz. Más engem egyáltalán nem érdekel! - gondoltam ki magamban a várható fejleményeket, de aztán elmélkedésemet hirtelen, valami zavaró dolog szakította félbe.

A kocsiszínnél észrevettem egy ballonkabátos, alakot. Távolabb tőle egy nőt, aki a szürkülő félhomály leple alatt, egy szál virágot tett a földre. Aztán már csak azt láttam, hogy elmennek. Először a nő, utána a férfi, de ez utóbbi úgy, hogy mentében összetiporta a növényt. Hirtelen azt gondoltam, mindez véletlen lehet, de néhány perc múlva kiderült, hogy egészen másfelől fújt a szél. A dologra magyarázatot Lóri adott, a cukrászda pincére.

- Csak most ismerem meg. Jó régen találkoztunk. Hozzánk jön? Hát... ez furcsa. Kijövök egy pillanatra, aztán ilyesmik történnek. Látta? - kérdezte.

- Igen, de nem értem. Direkt lépett rá ugye?

- Szerintem igen. Tudja, tavaly júliusban történt itt egy egészen komoly incidens… mondhatni, egy tragédia. Éppen szolgálatban voltam, amikor megölték azon a helyen Ságvári Endrét. Pont ott, ahová a virágot tette az a nő. – súgta halkan a fülembe. Aztán folytatta. – Az egész a cukiban kezdődött. Hallott róla?

- Alig valamit.

- Állítólag figyelték a csendőrök már hónapok óta. Lebuktatta valaki… aztán amikor le akarták tartóztatni, ellenállt. El sem hiszi milyen gyors volt ez a Ságvári. Ő kezdett lövöldözni. Még azt is láttam, amikor a táskájából előhúzta a pisztolyt. Lelőtte az egyik csendőrt a másik meg sebesülten megroggyant. Az egész egy pillanat műve lehetett, mert mire észbe kaptam, és rájöttem, hogy akár meg is sebesülhetek és beugrottam a legközelebbi asztal alá, ez a kommunista vezér már ki is futott az utcára. Pechére utolérték… szóval, kapott néhány golyót… aztán holtan esett össze. Szerintem az a nő a virággal szintén valami kommunista lehetett. A férfi… hát isten tudja… talán egy volt náci barát… mert kérem voltak azok is páran azon a napon, amikor az eset történt. Csak időben nem emlékszem már, hogy mikor. Tudja, nálunk szoktak iszogatni… nem vagyok benne biztos, de mintha a maga udvarlója is közéjük járt volna. Láttam velük néhányszor, talán aznap is, de ez nem szentírás. Inkább érdekes egy dolog ez… jött oda kérem mindenféle népség. Tavaly még csendőrök koptatták a kilincset, most meg egyre több másféle meggyőződésű ember…. de ne szólj szám, nem fáj fejem… 

- Nincs udvarlóm! És nem értem, kiről beszél. Én nem ismerek senkit azok közül, akik ide jártak. Nekem azokhoz nincs közöm. – igazítottam ki a kotnyeles pincért, aztán elkezdtem egészen másról beszélni.

- Ha nincs hát nincs, de én emlékszem…

- Nincs de! – szóltam rá erőteljesebben.

- Rendben, akkor bátorkodom, ismét megkérdezni hozzánk jön? Csak, mert ma isteni a somlói galuska. – terelte a szót másra, feloldva az arcomra kiülő döbbenetet, miközben fogalma sem volt arról min megyek keresztül.

- Szóval Bandi idejárt. Csendőrökkel is bratyizott. Segédkezett? Jézusom! Ezt nem, ezt el sem tudom képzelni. – jutott eszembe képtelenebbnél képtelenebb ötlet. Nyugalmat erőltetve magamra válaszoltam a pincér kérdésére.

- Igen, magukhoz…

Amikor beléptem, azonnal észrevettem, hogy egyetlen párocskán és egy olvasgató férfin kívül senki sincs az asztalok körül. Deda néni sincs még sehol…

Egy félreeső asztalt választottam… aztán Lóri is előkerült, rendeltem egy kávét és várakozó álláspontra helyezkedtem. Még mindig, Bandi járt a fejemben…

Pontban hétkor Deda néni állt az ajtóban. Ugyanaz a ruha volt rajta mint reggel. Intettem neki, mire ő sietősen leült velem szemben.

- Kezit csókolom. Kávét?

- Szervusz, és köszönöm, kérek. – felelte zavartan. Aztán, azonnal magyarázkodni kezdett.

- Tudom, hogy nem a legjobb az időpontunk korlátozása egy ilyen komoly beszélgetéshez, mint a miénk… és valószínűleg maga a történet, amire vársz is hosszú lesz… de úgy hozta a sors, hogy egy ma esti találkozómat előrébb kellett hoznom. A fiatalember, akivel az ügyeimet intézem mindjárt itt lesz. Így, ha nem olyan nagy probléma, akkor arra kérlek, hogy várd meg, amíg vele mindent elrendezek.

- Szabad tudnom miről van szó?

- Végül is… miért ne…- kavargatta meg a kávéját komótosan. De, amikor még éppen, hogy csak belehörpölt, megállt az asztalunk mellett egy ismerős arcú fiatalember. Abban a pillanatban, tudtam, hogy mi a terve Deda néninek. A férfi ugyanis nem volt más, mint Mátravölgyi György… a külföldre segítő ember, akit a Kelecsényiéknél már megismertem.