Csak ültem, megrendülten, teljesen összezavarodva. Megpróbáltam mindazt felfogni, ami ilyen hosszú idő távlatából egyáltalán eljutott a tudatomig. Így utólag, persze, egyszerűbb, de akkor, ott a cukrászdában csak a teljes káosz és a pokoli zűrzavar uralkodott bennem. Megpróbáltam feldolgozni Bandi vallomását.
- Szegénykém… ó szegénykém… - ismételgettem magamban, miközben gondolataimban megjelent az a férfi, akit szerettem. És az a férfi is, akit úgy tudtam gyűlölni a tetteiért, hogy legszívesebben a pokolba kívántam volna.
Aztán valahogy kiléptem önmagamból… mindent elfújt a szél… a belső vágyaim a messzi távolba szálltak… képzeleteimben ott ültem egy farm istállójában és fogtam, annak a kezét, akiről tudtam, hogy már sohasem lesz az enyém… összekapaszkodva sirattuk a múltat. A meg nem élt ölelést, egymást, a jövőnket…
- „Az életem vakvágányon fut, itt ezen a farmon. Nincs hazám, nincs anyám és nincs Zsófim… – véltem hallani az utolsó sorok egyikét és olyan fájdalmas szánalmat éreztem, hogy majd’ belepusztultam. Nem emlékszem rá, hogy sírtam volna, csak a rosszullét kerülgetett számban egy keserű ízzel… aztán hirtelen valaki megszólított.
- Kisasszony, nem kellene már hazamennie? Csak figyelmeztetem, hogy sötétedik és ugyebár ilyen szép és fiatal teremtésnek már nem tanácsos egyedül kószálnia. – szólt rám kedvesen egy szőke hajú fiatalember. Aztán még hozzátette bátortalanul: „Esetleg, elkísérhetem?”
- Persze, igen, lassan mennem kéne. - feleltem neki gépiesen, de meg sem mozdultam. A kérdésére nem feleltem… talán meg sem hallottam, csak így utólag rémlik valami. Helyette csend lett, csak a pohár koppant az asztalon, ahogy letettem… aztán a férfi „köddé vált”. Nem akart alkalmatlankodni… én meg továbbra is a levélben írtakra gondoltam.
- Hát Györfi Bandi és Kovács Zsófi… el kell indulnotok egy egészen új irányba. Bizony muszáj… – sóhajtottam a sors kegyetlen játékán, ugyanakkor áldottam Deda nénit, amiért, ha megkésve is, de eljuttatta hozzám az igazság leveleit. Azokból értettem meg igazán, hogy nem is az én sorsom, inkább volt szerelmemé volt borzalmasan nehéz. És úgy tűnt… az új „hazában” sem lesz az élete egy csöppet sem egyszerű.
- Ő az igazi vesztes. Távol a hazától… Ráadásul abban a tudatban él, hogy megölte Katit. – jutott eszembe, no meg az is, hogy valamiképpen tudatom vele Kati nem halt meg… igaz, a pincebéli események nyomot hagytak rajta, megváltozott. Valahogy eltűnt az arcáról a mosoly, valahogy sokkal komolyabb és zárkózottabb lett. Felszabadult nevetése a háborúval együtt múlt lett.
- De él… Schwarcz Kati él! És ezt meg kell mondanom Bandinak… írnom kell neki! – határoztam el egy szempillantás alatt.
- Hol a cím? – kezdtem nézegetni a leveleket, de mivel azok nem voltak borítékban. Lázasan a csomagban kezdtem kutatni. Örömmel konstatáltam, hogy abban van még valami…
- Nicsak, egy boríték. Jól le van ragasztva… – kezdtem reménykedni. De hiába forgattam, nézegettem, semmi nyomot nem találtam, ami Bandihoz vezetett volna. A levelet sem ő írta, hanem Böbe néni. Furcsa ákom-bákomokkal írta rá a nevem.
- Nem kérdés, nekem szól. De vajon mit akarhat? Hiszen csak a temetésen találkoztunk és köszönésen kívül több szó nem esett közöttünk. – tűnődtem el egy kicsit. Aztán a ragasztó engedett és hirtelen reccsenéssel, elszakadt. Abban a pillanatban, kiesett belőle egy kép.
- A fényképem. Jó ég, ezt adtam Bandinak, amikor megismerkedtünk. De, hogy került ez elő? – értetlenkedtem az előkerült régi fotográfia láttán… gyorsan olvasni kezdtem.
Kedves Zsófia!
Biztosan emlékszik rám. Böbe vagyok a megboldogult Deda barátnője. Együtt temettük szegénykémet. Elsőre, biztosan furcsállja, hogy majdnem ismeretlenül írok… bocsásson meg, hogy zavarom, de van két dolog, amit a Dedus halála után lelkiismereti okokból tudatnom kell magával. Ő akarta így.
Ezt a levelet a dátum szerinti napon, az ügyvédnél tettem letétbe, aki reményeim szerint Deda hagyatékával átadja majd Önnek és azt a képet, amit Deda bízott rám. De menjünk sorjában.
Amikor ezt a levelet megkapja, sajnos Deda már a mennybéli teremtő karjaiban pihen… az utóbbi időben, mint tudja, sokat betegeskedett és még annál is többet szenvedett szegénykém.
Nagy teher volt a számára, hogy a fiát a háború alatt alávaló gazembernek hitte. Egészségének megromlása is ide vezethető vissza.
Mégis… a sors kegyes volt hozzá. S bár a bombázások miatt elveszítette a vagyonát, az ideológiai hadviselésben a fiát… később az egészsége is megroppant. Mégis, sokáig bízott abban, hogy egyszer eljön majd az a pillanat, amikor bűnbánóan maga elé áll és megköveti Önt. Mint tudja, ezt nem tehette. Agyvérzése miatt az utóbbi időben már beszélni sem tudott. Fárasztotta az írás… ezért most, utólag általam kívánja rendezni a múlt igazságtalanságait.
Az egyik dolog, ez a bizonyos kép. Elismeri, hogy az ön képét Banditól, eltulajdonította, azzal a szándékkal, hogy megakadályozza az önök kapcsolatát. Deda a bocsánatát kéri és visszaszolgáltatja a fotót.
Át kell adnom még egy üzenetet is… ez lenne a második dolog, amire megkért… szó szerint idézem az általa leírtakat: „Ha még mindig szereted a fiamat utána mész. Kérve-kérlek, ne hagyd magára! Azt üzente vár, odakinn. Csak a cukrászdába menj, ott találod a módját miként!”. Igaz, soha sem említette, de azt hiszem Deda is készült erre. Csak már, nem volt rá idő. Nem tudott a fia után menni.
Kedves Lányom!
Megírtam, ami a kötelességem volt. Még annyit, hogy tudd. Deda boldog volt, amikor meghalt. Bandi levelei a mennyekbe repítették őt.
Szeretetteljes üdvözlettel: Böbe néni.
- Szeretem, persze, hogy szeretem. De kedves Deda néni, nekem itt a helyem. Még csak húszéves vagyok. Kenyérkereső nő! Nem hagyhatom el azokat, akik annyit szenvedtek értem. Anyámat, aki nehéz sorssal cselédnek állva felnevelt… Nénémet, aki óvta minden léptemet és takarítással kereste meg azt a kenyeret, amin felnőtt lettem. Nem hagyhatok hátra mindent egy bizonytalan világért. Egy életem van, és én nagyon tudok szeretni, de ezt Bandi rontotta el. Kockára tett mindent. Hazát, anyát és szerelmet. Jót akart és jót tett, de ennek ez volt az ára. Tudta már akkor, hogy mindent elveszíthet. Hát elveszítette, de nekem akkor is maradnom kell. Nem mehetek. – tudatosult bennem, és mire a cukrászdából kiértem, már pontosan tudtam, hogy bármennyire is fáj, soha nem teljesíthetem Deda néni kérését. Az én életem ideköt… ebbe a világba, ebbe a hazába. Magyarország az otthonom.
Másnap megírtam Bandinak a levelet, és elvittem Mátravölgyinek. A levélben tudattam vele, hogy Schwarcz Kati nem halt meg.
Évekig nem válaszolt… aztán egyszer… csöngettek. 1956-ot írtunk. Budapest utcáin újra káosz volt az úr. Éppen a vasárnapi ebédet főztem. És akkor megint megszólalt a csengő, hosszan és türelmetlenül…
- Hahó! Van itthon valaki? – kiabált be egy férfi a kertkapuból.
- Máris megyek! – válaszoltam, és csak úgy kötényben kiszaladtam. Amikor tudatosult bennem, kit látnak szemeim, hirtelen zavarba jöttem. Odakinn ugyanis, Györfi Bandi állt. Még csak időm sem volt megszólalni…
- Érted jöttem. Csomagolj! Megyünk Amerikába. Itt nem biztonságos. - mondta határozottan és visszautasítást nem tűrve, majd begurította a kertünkbe azt az oldalkocsis motorkerékpárt, amivel érkezett.
Csak álltam. Nem tudtam, hogy sírjak e, vagy nevessek… csak álltam és néztem azt az embert, akit egykor oly nagyon szerettem. Aki ennyi idő távlatából is még féltett… aztán sírni kezdtem, és összeölelkeztünk. Úgy szorított, hogy abban minden benne volt. A szív a kitartás és az élet és az el nem múlhatatlan szenvedély.
- Istenem, de szeretlek. – suttogta a fülembe a rég nem hallott szót. Nem tagadom, elgyengültem… Így, visszaemlékezve, is tudom, ő volt az örök az életemben… de akkor ott, mindez, csak álomnak tűnt. Álom, amiből egy hirtelen megszólaló csilingelő hang felébresztett.
- Anyúúúú! – pisilni kell. – sírta el magát a kislányom Zsuzsi. Mellette a fiam Zolika állt, és néhány méterrel arrébb az a bizonyos szőke fiatalember, onnan a cukrászdából. A férjem…
És akkor valami egészen különös történt. Bandi kibontakozott az ölelésemből. Megigazította a ruháját, jókedvűen végigmérte a kis csapatot és mintha mi sem történt volna…
- Hmmm. Nagyobb jármű kell. – nevette el magát. Zsuzsi lányom, közben, bepisilt… én pedig, azóta is ébren álmodom. De ez már egy egészen másik történet.
Ám, mielőtt mélyebben taglalnám az 1944-ben történteket, a könnyebb megértés miatt, elárulom anyámnak, az előzményeket. 
- Dr. Sasváry József. –mutatkozott be a közjegyző, majd rámutatott egy székre. – Foglaljon helyet.
- Bújj el valamelyik farakás alá! Így nagyobb az esély, hogy nem találnak rád. Külön-külön, jobb. Siess! – utasított ellentmondást nem tűrve, miközben csitítgatta a kislányát, aki megszeppenve az ingerült hangtól egy rövid időre elhallgatott. Ebben a viszonylagos csendben toppant be Askenázi és Veronika. Aztán meghallottuk a fasisztákat. Megjegyzem nem volt nehéz. A szócsőből áradó felhívásból biztosan tudtuk, hogy zsidókat keresnek.
Bár előfordulnak még fehér foltok az emlékezetemben, mégis volt egy olyan nap, amit elfelejteni soha, de soha, nem leszek képes. Beleivódott a lelkembe. Örökre, kitörölhetetlenül. 
Sokáig mozdulatlanul álltam. Úgy, ahogy Bandi hagyott. Értettem én, sajnos nagyon is, hogy mi történik körülöttem. Fel is készültem a legrosszabbra… arra, hogy elvisznek… Aztán ahogy múlt az idő, a rettegést felváltotta a nyugalom és valamiért, mégsem féltem… este pedig előkerült Bandi, aki titokban osont be hozzám.
- Anyukám, nem jöhetne… már ezen a hétvégén a Kati? Talán segítene rajta egy kis családi hangulat. Meg aztán, két hét múlva lesz a születésnapja. Olyan jó lenne meglepni! – dongtam körül édesanyámat, aki először tiltakozni kezdett, hogy miből… meg hogy alig van otthon valami, de mint mindig, most is addig hízelegtem neki, hogy … „No, jó, nem bánom”- egyezett bele, én meg örömömben viccesen, összeborzoltam a frizuráját. 
Sokáig nem tudtam napirendre térni a Deda néni által elbeszéltek felett. A végén meg már oda jutottam, hogy nem is magamat, hanem őt sajnáltam a legjobban. Hosszú hónapokig azt sem tudtam él e vagy hal-e. Nem keresett és a kórházból is elmaradt, joggal hittem, hogy kivándorolt Amerikába… pedig hát dehogy! Csak, mert soha nem is jutott oda. Később tudtam meg, hogy betegen feküdt… egy szélütés döntötte le a lábáról. 
- Áhhh, de hamar oda fogok érni. Még alig múlt fél hét és már a Szépilonánál vagyok. Sokszor jártunk errefelé azelőtt. Na, igen. Ez a cukrászda volt Bandi kedvenc helye. – sóhajtottam egy nagyot, miközben eltökélten elhatároztam, hogy nem térek el az általam kialakított stratégiától. Nem adom ki magam, és nem kérdezek Bandiról semmit. Még véletlenül se tudja meg a kedves mama, hogy nem hevertem ki a fia viselkedését. Ha Deda néni beszél róla, meghallgatom, de, ha nem akkor nem. 
Nem értettem Deda néni hirtelen Pálfordulását, mint ahogy azt sem, hogy mit keres a Nagy cukrászdában a Budakeszi úton és miért pont oda invitál. Pont ő, aki Bandi régebbi elmondásai alapján a férje halála óta, csak rendkívüli alkalmakkor mozdult ki a lakásból.
Két idegen ült a Kelecsényiéknél...
Egy napon, amikor már semmiféle ennivalónk nem volt és még csak remény sem volt arra, hogy szerezzünk, édesanyám elhatározta, hogy vidékre utazunk cserélni. Azon az estén láttam először féltve őrzött kincsét, amelyet valamikor régen, édesapámtól kapott. Egy vastagabb aranyláncon egy brillel kirakott keresztet, és mellette függőként egy attól is kisebb szívecskét.
Nagyon szűkös napok következtek. A nyúlólbéli száraz kenyér után megettük a zabot és már az állatoknak félretett kevéske kukorica is fogyóban volt. Az utcán az elpusztult és megmaradt lótetem darabok is oszlani kezdtek. 
- Bár ne futottam volna. - gondolom még ma is, mert akarva-akaratlanul zajos voltam, mint egy menekülő vadállat az erdő sűrűjében. Emlékszem, alig értem a legközelebbi útkereszteződéshez, amikor hirtelen egy orosz katona ugrott elém.
Utolsó kommentek